Egyetlen emberi kapcsolat sem tud tartósan működni érzelmek nélkül, előbb vagy utóbb valamelyikünk többet akar. Átgondoljuk, megbeszéljük, hogy nem lesz több közöttünk egy extrákkal fűszerezett barátságnál, nem felejtünk egymásnál személyes holmikat, nincs romantikus randi, családi esemény, nincsenek apró ajándékok, hónapfordulók, nincs felvállalás, közös szokásrendszer, elkötelezettség, monogámia, kötődés, és főleg nincsenek érzelmek. Életünket azonban kezdetektől fogva átszövik a kötődések. Egészséges lélekkel kötődni valakihez elemi szükséglet, ahogyan a gyökér is kapaszkodik, és ha megerősödött, ha elég szilárdan áll, elkezdődhet a fa és a talaj közös létezése. A gyökér nem életképes talaj nélkül, egészséges lelkületű ember nem létezik kapcsolatok, kötődések nélkül. A kötődés vágya ott él mindannyiunkban, és akár elrejtjük, akár szembenézünk vele, ez a vágy mégis elemi erejű.
Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem az egyetlen lehetséges út valaki számára. Magzati létünkben egy óvó, dédelgető, vigyázó szeretetburokban létezünk, a magzatburokban, ahol édesanyánk minden egyes simogató mozdulatával, amikor megérinti a hasát, endorfint, örömhormont küld számunkra. Ha van egy társam, akkor hozzá tartozom és kölcsönösen számíthatunk egymásra. Az ő szeretete, hogy benne bármikor, feltételek nélkül bízhatok, adja azt a biztonságot, amiben kiteljesedhetek, amiben azzá válhatok, akivé szeretnék. Az anya-gyermek kapcsolati szimbiózistól kezdve testi és lelki kötelékek fűznek össze minket egész életünkön át. És bár a kötelék „másik végén” a személyek változhatnak, az alapkötés mintája nem változik, és a kötődés iránti vágyunk elemi erejű marad.
A szexkapcsolat azonban elképzelhetetlen érzések nélkül, hiszen még egy egyéjszakás kapcsolatba is keveredik némi érzelem. Egyszer csak azt érzékeljük, hogy együttléteinkbe érzések keveredtek, és már alig tudjuk szétválasztani egy komolyabb elköteleződéstől. Kétségbeesetten szeretnék megtartani a szabadságunkat, sérelmek, komplexusok, elvarratlan szálak, feldolgozatlan múlt, lelki sebződések tarkítják, szorongatják lelkünket, lényünket átjárja a félelem. Félünk megnyílni, őszintének lenni, sebezhetőségünket megmutatni, ódzkodunk feladni függetlenségünket, a véglegesség gondolata elborzaszt, az elköteleződéstől való tudattalan félelmünk megakadályoz abban, hogy teljesen felvállaljuk a kapcsolatot. Az érzelmek, a vágyódás, és a késztetés, hogy megosszuk a másikkal, amit érzünk alapvető, tiszta emberi igényünk. Fájdalmasan gyanakvóvá váltunk, egyre jobban unjuk a folytonos játszmákat, és ugyanazokat a köröket, amiket meg kell futni az ismerkedés során. Az évek során mindenki ennyire belefáradt, és bent ragadt volna ezekben a körökben? Laza kötelékekre vágyunk, majdnem kapcsolatokra, bármikor átvágható, visszafordítható liezonokra. Egy szexkapcsolat egy ideig tényleg működhet, de csak úgy érdemes működtetni, ha nem próbáljuk korlátozni önmagukat abban, hogy mennyit és mit érezhetünk.
Legyünk őszinték önmagunkhoz. Képesek leszünk kezelni egy ilyen helyzetet? A kötődés vágya ott él mindannyiunkban, egy egészséges lelkű ember nem létezik kapcsolatok, kötődések nélkül, ez elemi igény. Hosszú távon nem opciók vágyunk lenni, hanem az egyetlen lehetséges út valaki számára.
Ahogyan kötődni kezdünk, a „csupán szexre kellek” tényét egyre nehezebb elfogadni. Vállára hajtani a fejed, hozzábújni még, beszívni az illatát? Beszélgetni is, hogy ismerje meg a gondolataidat, reagáljon, figyeljen, mentálisan is kapcsolódjon, időzzön el a szavaidon? Forduljon feléd, nézzen a szemedbe, fürkészve figyeljen, találjon meg mögötte téged, a személyiséged? Szeressen beléd? – ez a legmegátalkodottabb vágyálom egy szexkapcsolatban. De megesik, hogy az ő tekintete kifejezéstelen, mondanivalója felszínes, nincs mögötte érzelem, ölelő karjaidat lefejti magáról.
Hiába tisztázódnak az elképzelések, a kapcsolati keretek, és hiába konkretizálódnak a játékszabályok, ahogy telik az idő egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat ebben a szeretetlen kötelékben. Egyre többet invesztálnánk, és ádázul átlépnénk a szexkapcsolat határait, minőségi időt, figyelmet, kedves szavakat, beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, érzéseket várunk. A másik nem érti. Hiszen jól elvagyunk, szeretgetjük egymás testét, mi kell még? Mindketten így akartuk már a legelején, hogy ez legyen a menetrend, és ez legyen nagyon is megfelelő számunkra, egészen a következő megállóhelyig valaki mással. De egy szexkapcsolatban telik az idő, és egyikőnk kontrollt veszíthet majd, elkezdhet birtokolni, kérdőre vonni, féltékenykedni. Méltatlan helyzetében olcsó játékszernek érzi magát, akinek nem lehetnek érzései. Nehéz elfogadni, hogy valaki csak szexre kell. Nehéz elfogadni a tényt, hogy egy izgalmas programlehetőség, amivel bizonyos időközönként élnek, egy választási lehetőség, ami bármikor visszavonható, felmondható, törölhető. Tartása, büszkesége, önbecsülése mélyre kerül, és nem tehet mást, ki kell mondania a végszót, bármennyire csodásan bánnak testének húrjaival, már így is elég fájdalmas, és nehezen gyógyuló sebeket szerzett. Hiányzik, és az elvonási tünetek egyre erősebbek, de minél tovább halogatja a búcsút, annál mélyebben kötődik, de csak egy illúzióhoz, amit megrajzolt és most szeretné, ha megtestesülne.
Ha egyikünk úgy érzi, számára mindez lelki teher, szenvedés, csupa kérdőjel, bizonytalanság, és negatív érzések halmaza, akkor ideje továbblépni. Valódi intimitás nélkül nincs meghitt kapcsolat, csak szomorú körbe- körben-járás, és sehová nem vezető zsákutcák.
