Néha, hogy valaki valóban visszatérhessen, messzire kell mennie, saját démonjait, vagy más szörnyeket kell legyőznie, erőt, tartást, méltóságot, önszeretetet, önbecsülést kell gyűjteni, hogy amikor újra hazaviszik a léptei, valóban önmaga lehessen és mások is ugyanezt lássák benne. Egyre inkább nem láttam már benned, azt aki, és aki valójában lehetnél. Félve, aggódva figyelted, ahogy eloszlik a szerelmes látásmódom, mint amikor vége a bálnak és lehullnak a jelmezek. Amikor a nő szeret, akkor a szívével lát, és amikor már nem a szívével lát, akkor meglátja a bizonytalanságot, a férfierő helyett a hamis erőt fitogtató erőszakot. És amikor a nő már nem a szívével lát, akkor távolodni kezd. Néz, és lát, megpillant egy erejét, tartását, méltóságát vesztett férfit.
Túl sokszor hagytál már el. Túlságosan sokszor láttam már a feszült, görnyedt hátadat, és a távolodó alakodat. Túl sokszor hallottam már a cipőd csikordulását a macskaköveken, és minden évszakban megtapasztaltam már, milyen, amikor eltűnsz a sötétségben, mint egy rossz, tehetségtelen, hatodrangú tolvaj, egy enyveskezű szívrabló, egy ügyetlen lélekfosztogató, aki arra sem ügyel, hogy ne hagyjon maga után árulkodó nyomokat. Túl sokszor éreztem már, milyen, amikor rám szakad az egyedüllét, de én nem félek akkor, ne aggódj. Csak az egyes szám használatát gyakorlom, azt magolom, mint egy kisdiák, mert tudom, ha feljön a hajnal, meg kell felelnem legalább elégségessel, hogy egyedül, nélküled is működöm, lélegzem, mozdulok, és vegetálok, pedig már el is felejtettem, milyen is az. Túl sokszor éreztem már, de soha nem lettem egészen tudatában.
Túl sokszor láttam már, ahogy értetlenségtől ökölbe szorult kézzel távozol, magaddal hurcolva a múltcsomagodat, de te is tudod, soha, sehol nem rakod le újra, mert nem találsz már olyat, aki segít kicsomagolni. Önző vagy, gondoltam akkor, mert elviszed a tárgyaidat, és nem érdekel, hogy én majd sután, elhagyatva nézem utánad a szelíden szálló pókhálót az üres, piszkosfehér falon, és fülelem a csendet, pedig egyáltalán nem üzen semmit már nekem. Túl sokszor belém mart már a felismerés, hogy a távozásoddal kivesznek az életteremből a férfienergiák, és megbetegszik a jobb oldalam, készenléti, vegetatív üzemmódba kerül az egyik felem, mert elhagytál, és megint elvittél egy darabot belőlem.
Túl sokszor engedtelek el, de soha nem engedtelek el egészen. Nem hagytam magunknak időt, jótékony csendet, befelé figyelő, gyógyító, önmagunkat újra felépítő különlétet. Nem hagytalak soha úgy távozni, hogy később visszataláljunk egymáshoz.
Százezredik repedés volt már az üveggömbön, százegyszer tört varázs, én miért nem láttam? Tudtad mindig előre mi fog történni, ha végül volt erőd kimenni az ajtón. Tudtad, hogy utánad megyek, megkereslek az úton, napokig bolyongok majd téged keresve, kiabálom a neved, és jól ismert, édes hangom riaszt és dédelget majd egyszerre. Mindig megálltál, hogy megláthass újra, mindig felvetted a telefont, vagy te hívtál az éj sötétjében rekedten, krákogva, hogy megint rám gondolsz, megőrülsz, és hogy neked bevégeztetett, kattanjon újra a szerelembilincs, nem bánod, önként tartod oda mindkét kezed, csak ne legyünk külön, ne két külön fedél takarjon be minket éjjelente. Mindig hagytad, hogy hazavezesselek, a biztonságba, a jól ismert falak közé, ahová ha benyitsz, már a te illatod is ott van, és rengeteg minden más belőled. Hagytad, hogy elmosódó vérvörös mintákat csókoljak a testedre, hogy ne akarj újra elmenni onnan.
Mindig elmentél, de soha nem engedtem, hogy elég messzire menj. Csak most értettem meg, ahhoz, hogy valaki valóban visszatérhessen, messzire kell mennie, saját démonjait, vagy más szörnyeket kell legyőznie, erőt, tartást, méltóságot, önszeretetet, önbecsülést kell gyűjteni, hogy amikor újra hazaviszik a léptei, valóban önmaga lehessen és mások is ugyanezt lássák benne. Ahhoz, hogy visszataláljunk egymáshoz, most csak a csendemmel segíthetek. Ahhoz, hogy újra azt lássam benned, aki valójában vagy, időt kell hagynom. Szavak nélkül is tudom. Most nem kereslek, nem szólítom a neved, szavak nélkül is tudom, hogy örökre érzékeidbe égettem az együtt töltött éveink emléktérképét, ami egyetlen utat mutat, az is hozzám vezet.