Sóváran és bizakodva vártam, milyen érzés lesz, amikor már nem vagy hatással rám. Amikor már nem cirkulálsz a gondolataimban, nem ül az emléked a mellkasomra, és nem szorítod össze a szívem. Majdnem mindent elvettél tőlem, egészen csontig lecsupaszítottál, miattad kapkodtam fulladva levegőért éjjelente, te raboltad el a díszeimet, a színeimet egy időre, miattad lettem rémült tekintetű, örökké gyanakvó, szürke, szorongó, önbecsülést vesztett, sérült túlélő. Bezáródott utánad az ajtó, a helyére kattant a zár, és én úgy reméltem, hogy életem szövevényes története veled, itt a végéhez ér.
Valóságos élet, valóságos szereplőkkel. Valódi emberi érzelmekkel, fájdalmakkal, térdre esésekkel, majd ismételt talpra állásokkal. Bármennyire szerettem volna alakítani, formálni életem történéseit, az eseményekért nem egészen én feleltem. A nagy Rendező mintha mindig egy lépéssel előrébb járt volna, és ebben a rossz, hatásvadász színdarabban mindenki tudta a dolgát, a helyét, szerepét a történetben. Te voltál a legprofibb színész, semmilyen háttér információra nem volt szükséged, tanulmányokat sem olvastál toxikus kötelékünkről, mégis ösztönösen tudtad, hogyan viselkedj. Tudtad, hogyan legyél sértő, bántó, megsemmisítő, önbizalomtipró, énkép romboló.
Bezárom az ajtót mögötted, a kulcsot ráfordítom, a biztonsági láncot is beakasztom. Ráfeszülök az ajtóra és testem minden erejével nyomom, mintha még mindig ott állnál kint és erőszakkal próbálnál betörni, az oly nehezen megtalált privát zónámba, menedékhelyembe hatolni, emléked mocskával lelocsolni, a lábadat az ajtó és a fal közé szorítva, mint ahogy annyiszor meg is tetted korábban. Ahogyan megérintem a felkaromat, felszisszenek a tenyérnyi zöldes-lilás zúzódás okozta fájdalomtól. Te okoztad nekem.
Kapkodva veszem a levegőt, újra jön a pánik, ahogyan az ajtónak feszülök, kívül akarom rekeszteni a múlt minden egyes történését, a jót is a rosszat is. Semlegessé akarok tenni minden epizódot, amiben mi ketten szerepeltünk. Ki akarom lélegezni a közönyt. Bárcsak átírhatnám ezt a tragikus színdarabot, mi ketten ne legyünk többé főszereplők, már régen nem akarok veled játszani, rátelepszel a lelkemre, keringve szállsz felettem, mint az éhes keselyű, aki vészt és csapást észlel, vámpírok erejével szívod el az életerőmet. Nem érted? Mást akarok már, mással, másik történetben. Hűvös az ajtókeret, jólesik, megnyugodni vágyom, rászorítom az arcom. Könnyeim sincsenek, száraz szemmel, belül sírok. Körülnézek az üres lakásban, a függöny nélküli ablakokon át a reggeli napfény rávetül a frissen lakkozott parkettára, és fénylő por táncol a légben. Ide menekültem, ez lett az új életterem. Nem akarom már, hogy a Rendező irányítson, ki akarok lépni, szabadúszó leszek, szabad leszek, édes ízét is érzem már.
A szobában bútorok sincsenek, csak egy futon ágy áll a szoba közepén, feldúlva, gyűrött ágyneművel, a szag állott, elhasznált. Muszáj kitárni az ablakot, áradjon be a hideg, téli frissesség. Közel a szomszéd ház, nem is látok a horizonton túl. Az egyik teraszon egy idős nő áll, örökzöld növényeket rendezget zsebkendőnyi rögtönzött kertjében, ennyi jutott neki. Még az arckifejezését is látom, egyenesen a szemembe néz, vádlón, megvetőn, mintha a függöny nélküli ablakokon végignézte volna az éjszaka túlfűtött mozifilmjét. Nem akartam már veled benne szerepelni, mégis a nevemet és a testemet adtam hozzá a sebtében vásárolt matracon. Mégis hagytam, hogy rávegyél egy újabb élethű alakításra, engedtem, hogy hatással legyél rám, mérgező száddal mérget csókolj a testemre, fekélyes, fertőzött, lassan gyógyuló sebeket hagyva maga után. Évekig gyógyul majd a seb, a hegek egész életemben ott maradnak rajtam stigmaként, látható vagy láthatatlan helyen, üzenve a világnak, ragadozó férfi prédája voltam. Tompán messziről hallom saját rikácsolásomat az elmúlt éjszaka vészjósló csendjéből. Mintha nem is én magam lennék, ilyen hangszínen sosem voltam képes beszélni. Takarodj innen. Takarodj le rólam. Eltakarodtál. Csak még egyszer utoljára leöntöttél mocsokkal. Bűzös, romlott, belőled áradó, oszladozó mocsokkal. Így történt. Közös darabunk ilyen lehetetlenül, nyugtalanító módon ért véget.
Olyan kétségbeesetten meg akartam tisztulni utánad. Úgy képzeltem, majd fénylő, reggeli frissesség vár, és az elengedés katartikus érzése. Valójában mindvégig az elengedéstől féltem, hogy majd fájdalommal jár, kínkeserves vajúdással, lázban fetrengéssel. Valamiféle gyötrelmes tisztítótűznek képzeltem, minek a végén megtépázva, megvallatva nyithatok ki új ajtókat. Semmi ilyesmi nem történt. Csak annyi, hogy ráébredtem: vége, eleget szenvedtem. A zuhany jólesett, és megnyugvást hozott a forró vízsugár. Elengedtelek.
