Elfáradt kapcsolatok. Valójában, mi fáradtunk el, akik eddig érzéssel, idővel, energiával tölthettük volna fel. Leülnénk egy kockakőre és időt kérünk, tagjainkban halálos fáradtság, a gyötrő, betokosodott unalomtól, már nem is viseljük el a másik jelenlétét. Ki eddig a napfényt jelentette, most nyugtalanító, idegesítő módon eltakarja a kilátást, már nem látjuk tőle a szép, közös jövő képkockáit. Elgázoltuk majd cserbenhagytuk a szerelmünket, ez a mi bűnös kis titkunk. Otthagytuk kivérezni egyedül az út szélén, elhajtottunk mellette, sőt rúgtunk egyet rajta, ne zavarja az áthaladást. És amikor azonosítani kellett a szerencsétlen testet, azt is letagadtuk, hogy valaha ismertük. Gondatlanságból elkövetett kapcsolatgyilkolás, ezt tesszük módszeresen, szemrebbenés nélkül, le is tagadjuk a tettünket, egymással már bármit megtehetünk.
Elfogyott, nincs több, mondod, mintha csak egy szeretet drive-in lenne, ahová behajtok, és kérem, hogy töltsd meg újra, ami elfogyott. Kíméletlenül kipakolod a zárva táblát, pedig semmit nem kérek ingyen, megtanultam már régen, fizetnem kell. Néha én állok ott, és én osztom neked a jót, mindent, amit szeretsz bennem, befogadó, odaadó menedék vagyok, simító kéz, hozzád simuló, lélegző, langyos, meztelen test. Ugyanolyan sérült és ugyanolyan éhes vagy, mint én, szegény szeretetkoldus, én mégsem roskadok a kockakőre és nem kiáltom ki rezignáltan, zárva vagyunk. Nem kérek időt, pedig engem is fáraszt a monotónia, és az egy helyben stagnálás. Az ölembe zuhanhatsz a nap végén és nem sajnálom a simító mozdulatokat, az oxigént sem, amit a bőröm pórusaiból szívsz. A párkapcsolatba tudod, manapság csak elvenni megyünk, mintha csak egy puszibolt lenne az, ahol ingyen elveheted, ami kell: gyöngédséget, odafigyelést, szexet, elismerő szavakat, és a létező összes szeretetnyelvet. Te is így jöttél hozzám. És amikor széttárom a kezem, hogy elnézést, kifogyott a készlet, hozz is magaddal valamit, ha elvenni akarsz, akkor talán még felháborodva szitkozódsz is, micsoda hálátlanság, és mily nagyfokú gondatlanság ez a részemről.
Nem kell az igazgyöngy? Akkor ott sok hamis imitáció, legyél velük boldog, legyél büszke, olcsó, filléres kincseidre. Velük eljöhet a gondolkodásmentes, könnyű élet, velük nyugalom vár, ne aggódj, azért is bocsánatot fognak kérni, hogy élnek. És elviselik majd a rájuk locsolt becsmérlő szavakat, amelyekkel nem illethetsz nőt. Pásztázd a virtuális piacot, hátha találsz köztük egy valamire valót, de egyiküknek sem látod majd az igazi, tiszta, retusálatlan arcát. Ebben az önmagából kifordult világban, örülj csendben, ha valódi értékre találsz. Tudod, a legkönnyebb, köszönés nélkül eloldalogni, a kapcsolatunkat berugdosni az árokba, és cserbenhagyni, ehhez sem kell kurázsi, sem szakértelem. De szemébe nézni valakinek és azt mondani, már nem te vagy az én utam, az a valami.
Lassan ráébredünk újra, hogy hiba volt a sarkig tárt szív, az elköteleződés és a kizárólagosság egykori szépséges tündére banyává változva, kárörvendőn röhög a sarokban. Valójában meg kellett volna találni a szeretet-egyensúlyt, de inkább kész voltam kifordítani a lelkem, és örökre eldobni védelmező ember-csigaházamat, ahová eddig mindig riadtan visszabújtam. Ha egészen kitakarom a szívem, akkor kiteszem mindenféle környezeti ártalomnak, emberi kéz, netán láb is kárt tehet benne, átgázol rajta, és felismerhetetlenre tapossa. És ha mindezt úgy teszi, hogy nem kér bocsánatot, de még egy elegáns pardon sem hagyja el a száját, nos, akkor kell elküldenem őt jó messzire, de leginkább egy másik galaxisba.
Amikor a párkapcsolat szépséges üveggömbjén repedések keletkeznek, azzal nem tudunk mit kezdeni. Kezdhetjük ragasztgatni mindenféle speciális, láthatatlan ragasztóval, de valójában soha semmi nem lesz már olyan, mint volt. Mert újabb sérülések jönnek és végül az üveggömb apró, éles szilánkos darabokra törik. Akkor majd kezemet tördelve ülök az elhalt szerelem frissen hantolt sírjánál, kezemben a régen megírt gyászbeszéd, százszor összegyűrve, majd újra kisimítva. De már egyáltalán semmi kedvem nincs felolvasni. Te nem az a fajta vagy, aki a lábtörlőn nyüszít és az utcán tölti az éjszakát az ablakomat figyelve. Kimész az ajtón, és bejössz az ablakon? Valójában mindig én nyitottam ki neked, hogy visszamászhass. Most is ott ülsz a kockakövön időt kérve. Meddig még? Ürügyet keresel, ami megkönnyíti a búcsút? Konfliktust kreálsz? Támadva védekezel? Nézz végig az életemen, nélküled is működik.
Én mégis azt szeretném, legyél még benne.
