Szabadon engedni nem egyenlő a hűtlenségre való felbujtással és a magányigény nem a kapcsolat elutasítását jelenti. Selma Lagerlöf, svéd írónő így fogalmazott: „Sokszor elmondták már, nem könnyű látni annak az értékét, ami állandóan a szemünk előtt van. A távolság és a vágy kellenek hozzá.” A közelség és távolság egyensúlya fontos eleme a jól működő párkapcsolatnak. A boldog, harmonikus párkapcsolat egyik lényeges feltétele, hogy képesek legyünk egyensúlyban tartani az együtt és a külön töltött időt. A túlságosan sok külön töltött idő azonban eltávolodáshoz, az intimitás meggyengüléséhez vezet.
Egy érett felnőtt nem törekszik állandó, amőbapárként együtt lélegző, összefonódó együttlétre, és nem telepszik a másikra elvárásai súlyával. Nem küzd figyelemért, szeretetért, elismerésért. Nem rendeli alá önmagát a másik igényeinek, testi-lelki jóllétének. A gyakorlatban ezt általában érzelmi diszkomfort, fuldoklás kiséri. Egy kapcsolat nem attól válik szorossá, hogy két ember örök szimbiózisban, soha le nem váló közösségben él, hanem attól, hogy feltétel nélkül megbízunk egymás hűségében és döntésében. A szerelemhez, a vágy életben tartásához ugyanis távolság kell. Mindkettőnknek vannak örömöt hozó privát tevékenységei, kedvenc időtöltései, független, autonóm birodalmunk, énidőnk. Nem támaszkodunk, és nem válunk energiarablóvá, hanem maradunk inspiráló társak akár egy életen át.
Kell egy bizonyos távolság, hogy vonzó maradjon az ember a másik számára, mert szabadon engedni, elengedve szeretni nem egyenlő a hűtlenségre való felbujtással. A párkapcsolatban mindenkinek meg kell élnie saját autonómiáját, függetlenségét, miközben elkötelezettségét a társa felé nyilvánvalóvá teszi, nem hagyja őt kétségek között. A kapcsolat falain kívüli baráti kötődések iránti vágy megjelenése, vagy a magányigény idővel természetes folyamat. A magányigény nem a kapcsolat elutasítását jelenti, a nincs énidő, kifárad a lélek. Egy teljes összeolvadás, egy függő állapot, ahol nincsenek kijelölt határok, nincs autonómia törekvés, a szexuális energiák kifáradásához, majd teljes elhalásához vezet. Hiszen a vágyhoz távolság, autonómiával kitöltött tér szükséges.
Az énidő-igény a kötődési mintáink különbözőségéből ered. Hiszen egy szorongó-ambivalens kötődő túlságosan szoros intimitásra, párkapcsolati szimbiózisra vágyik. Kapcsolatával gyakran elégedetlen, ha nem kap elég szeretetet, és megfelelő válaszokat erős kötődési igényére. A szorongó-elkerülő kötődő bizalmatlan, megtanulta nem kifejezni az érzéseit. Ő látszólag rendben van szoros érzelmi kötelék nélkül is, nincs rá igénye, hogy érzelmileg közel kerüljön a másikhoz. Függetlenségre, önállóságra törekszik, hiszen így elkerülheti a teljes lelki megérkezést. Olyan kapcsolatokra vágyik, amelyben sok a meghittség, de ha mindezt megkapja, nehezen tudja azt befogadni. Sokszor kellemetlennek, nyűgösnek találja a lelki intimitást, a kölcsönösséget, a figyelmet. A biztonságosan kötődő nem fél elköteleződni, de a hosszabb-rövidebb ideig tartó egyedüllét-periódusok sem jelentenek számára problémát. Megtartó kapcsolatokat hoz létre, amiben „rugalmas gumiszalagként” elengedő szeretettel képes alkalmazkodni a társa igényeihez. Nem féltékenykedik, a másik magányigényére, sőt jó érzés tölti el őket, ha az önmagával is foglalkozik.
A távolság és közelség egyensúlya a hosszú távú kapcsolatok egyik legjobb eszköze. Ha az ember időnként el tud távolodni, és egyedül is izgalmassá, sikeressé, pozitívvá képes válni, ha megélheti, hogy hiányzik neki a társa, mindez fenntartja a kíváncsiságot, az érdeklődést, és így a vágyat is egymás iránt. A párkapcsolatban mindkét félnek szükséges megélnie saját autonómiáját, függetlenségét, miközben elkötelezettségét a társa felé nyilvánvalóvá teszi, nem hagyja őt kétségek között. Vonzani csak akkor lehet bárkit is, ha az nincs túl messze, de nem is fonódik rá egészen a másikra. Az, aki önbizalomhiánnyal küszködve kapaszkodik, előbb-utóbb elveszti a szexepiljét.
A kapcsolat fejlődése során természetes a kifelé fordulás, a kívülről érkező megerősítések, sikerek ugyanúgy fontossá válhatnak, de ezek nem hoznak tartós megelégedettséget, ha nem oszthatjuk meg azzal, akit szeretünk, aki a legfontosabb. Idővel létrejön a párok között egy hallgatólagos megegyezés, ami lehetővé teszi az autonómiával rendelkező Én, valamint a gondoskodást, figyelmet és érzelmi biztonságot adni tudó Mi közötti megnyugtató egyensúlyt, ami valójában a közelség és távolság egyensúlyán alapul.
