Sérült, és ezerszer csalódott lelkek próbálnak újra hinni az emberi kapcsolatok tisztaságában. Titokban arra vágynak, hogy valaki egészen rájuk adja, amije van. És ők elfogadhassák azt, bizalommal magukra öltsék, nem puszta számításból, hanem tiszta szerelemből. A köddé válás furcsa képessége azonban alattomosan begyűrűzik emberi kapcsolatainkba. Némán beszédes kommunikációs forma lett a párkapcsolatokban, és érezze magát nyugodtan kellemetlenül, aki nem érti a néma csendet, a megválaszolatlan üzeneteket, a kikapcsolt telefont, a lebeszélt, és soha sorra nem kerülő találkozásokat, a látszólag nagy súlyú kimondott szavakat, ígéreteket, melyek azonban könnyedén, gyorsan pukkannak el, és vesznek a semmibe, akár a szappanbuborék.
Eltűnik az állítólagos adott, szent szavaival együtt, kihátrál csak úgy hirtelen, közben mindvégig mosolyog, és bólogat, hiszen rátermett, jó érzékű illuzionista. Talán még egyszer hátranéz titokban, és tekintete azt üzeni, majd túléled, feldolgozod, majd az idő megoldja, elfelejted, hogy kértél, bíztál, időt, energiát, reményt invesztáltál. Életed ezen szakasza befejezetlen történet, be nem teljesült szép ígéret, nyitva maradt mondat, vessző, három pont, félbe maradt, lezáratlan ügy, tisztázatlan félreértés. A köddé váló, konfliktuskerülő emberek lassan elszaporodnak ezen a planétán, ők az egyenes, világos beszéd teljes hiányának néma, passzív szószólói.
Miért fáj annyira? Amilyen a kapcsolatunk minősége, olyan mértékben értékeljük önmagunkat, az emberi természet már csak ilyen. Ha egy számunkra fontos ember magyarázat nélkül eltűnik az életünkből, végzetes sebet üthet az önbecsülésünkön. Minél többször éljük át az elutasításnak ezt a módját, annál komolyabb sérülést szenved az önértékelésünk, és annál jobban fáj a lélek. A szó szoros értelmében, mivel az alacsony önértékelés az endorfinok túl alacsony szintjével jár együtt, melyek a szervezetünk természetes fájdalomcsillapítói. Az elutasítás, elhagyatottság traumája fizikailag fáj. Értékes emberi kapcsolataink nagyon fontos szerepet töltenek be az életünkben. Olyannyira, hogy az elutasítás, az alkalmatlanság élménye ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint a fizikai fájdalom. A kapcsolataink pedig csak megfelelő kommunikációval maradhatnak fenn, elengedhetetlen, hogy a megfelelő helyzetben a megfelelő reakcióval válaszoljunk a másiknak, és ez fordítva is működjön. Azért is fáj annyira, ha valaki szó nélkül eltűnik, mert nem tudunk reagálni, kérdezni, magyarázatot várni. Egyáltalán semmire nincs esélyünk.
Valamit korrektül lezárni, és pontot tenni a végére mindig kényelmetlen, macerás, és konfliktusokkal tarkított dolog, ami különösen a mai modern időkben nem dívik. Ma nehéz lett tisztességesen istenveledet mondani, a szakításnak nincs illemtana, ma nem tudunk lezárni egészen semmit, félbehagyjuk, elsétálunk onnan, és egy életen át menekülünk a kellemetlen szituációk elől, inkább lelépünk, kislisszolunk a helyzetből. Mondhatjuk, hogy a csendből mindenki ért, és a zéró kommunikáció is egyfajta válasz. Egy elbocsátó szép üzenetet azonban mindenki megérdemel. Sokkal nagyobb a fájdalom és a sérülés, ha levegőnek nézzük, semmibe vesszük a másik embert, mint azzal, ha éretten, karakán módon felvállaljuk az elutasítást. Ha le szeretnénk zárni a kapcsolatot, a szálakat egészen el kell varrni, és néhány találkozó után nem is kell hosszasan magyarázni, miért döntöttünk a szakítás mellett. Mégis mindenki megérdemli, hogy magyarázatot kapjon, tisztán lásson, és tanuljon az esetleges hibákból. A kezdet kezdetén jobb finoman, mégis határozottan kinyilatkoztatni elképzeléseinket, vágyainkat, vagyis bölcsebb tisztázni a játék nevét. És ha a rálátások nem egyeznek, okosabb kihátrálni a történetből, mielőtt még végzetesen érzelmileg bevonódnánk, kötődni kezdenénk.
A ghosting olyannyira gyakorivá vált, hogy már meg sem lepődünk rajta? Bizonyára így van, ha valaki mással történik, és csak azért mert tendenciává vált, még érezhetjük azt, hogy majdnem halálos szívlövést, vagy legalábbis szívtörést szereztünk attól, aki köddé vált, és aki a legdurvább, passzív agresszív elutasítási módozatot használva eltűnt az életünkből.
Önvád. A ghosting hatására önmagunkat kezdjük megkérdőjelezni. Magyarázatot követelünk, telefonálunk, sms-ezünk, emailezünk, és minél inkább követeljük a választ, sajnos annál többet veszítünk a méltóságunkból, bármilyen igazságtalan is ez. Nem értjük, hol rontottuk el, és szép lassan elkezdjük önostorozó mantráink darálását: „túl tartózkodó voltam”, „nem voltam elég tartózkodó”, „rámenős voltam”, „nem voltam elég rámenős”, „túl nyilvánvalóvá tettem, hogy odavagyok érte”, „nem mutattam sem érdeklődést, sem érzelmeket”.
Tehetetlenség. Magyarázatot várunk, de a következő pillanatban önbecsülésünk, önbizalmunk, emberi kapcsolatainkba vetett hitünk valahol ott van lent, romokban a szőnyeg rojtjainál. Mert akit potenciális Igazinak hittünk valójában egy hamisítatlan ghoster, vagyis a köddé válás művésze, aki önmagát tehetségesebben tűnteti el, mint bármelyik sikeres illuzionista szemfényvesztő. Ha ghosting áldozata lettünk, akkor csak a nagy üresség van, semmilyen impulzus nem áll a rendelkezésünkre, ami alapján dönteni, vagy mérlegelni tudnánk. Ez különösen megnehezíti, hogy képesek legyünk megküzdeni az ilyenkor ránk törő érzelmekkel.
Nem rólad szól! Nem rólad beszél, hogy nem vagy „elég”, elég vonzó, elég kedves, elég okos. És nem vagy „túl” sem, túl magabiztos, túl kitárulkozó, túl odaadó, vagy túl zárkózott. Ez egy kegyetlen formája a szakításnak, és az oknélkülisége miatt fájdalmasabb. Ne essünk abba a hibába, hogy magunkban keressük a ghosting okait. A ghosting hátterében mindenképpen a másik konfrontációtól való félelme áll. Mondhatjuk, hogy a csendből mindenki ért, és a zéró kommunikáció is egyfajta válasz. Egy elbocsátó szép üzenetet azonban mindenki megérdemel. Sokkal nagyobb a fájdalom és a sérülés, ha levegőnek nézzük, semmibe vesszük a másik embert, mint azzal, ha éretten, karakán módon felvállaljuk az elutasítást. Ha le szeretnénk zárni a kapcsolatot, a szálakat egészen el kell varrni, és néhány találkozó után nem is kell hosszasan magyarázni, miért döntöttünk a szakítás mellett. Mégis mindenki megérdemli, hogy magyarázatot kapjon, tisztán lásson, és tanuljon az esetleges hibákból. Végezetül egy örök igazság: mindent elárul egy ember jelleméről az, ahogyan kapcsolatait lezárja.
