Korunk gyerekei ma valahogy nem akarnak felnőni. Egyre gyakoribb az úgynevezett kapunyitási pánik, mely olyannyira általánossá vált a fiatalok körében, hogy külön elnevezést is kapott, quarter-life crisis, vagyis kapunyitási, életkezdési krízis néven is emlegetjük, és mindazokat a félelmeket és szorongásokat jelenti, melyek a felnőtté válás felelősségéből adódnak. A felnőtt lét magában foglalja a küzdést és a kitartást, a tetteinkért, döntéseinkért, saját életünkért, szeretteinkért való felelősségvállalást.
A fiatal férfiak, visszatartó szülőkkel a háttérben, gyakran komolyan sérülnek nemi szerepeikben, nehezen képesek férfivá válni, védelmezni, gondoskodni. Ösztönösen idősebb, elfogadó, gondoskodó, dajkáló partnernőt keresnek maguk mellé, akik már eljutottak valahova egzisztenciálisan, velük nem kell felelősséget vállalni, nem kell férfivá érni, mégis magukévá tehetik a felnőtt lét örömteli elemeit. Jó volna, ha a – szintén érzelmileg érett - szülők nem avatkoznának bele az érzelmi edződés folyamatába, vagyis segítenék a gyerekek leválását, megmutatnák, hogy a célok eléréséért keményen dolgozni, és tenni kell.
Meg kell élni a felnőttség, az érett felelősségvállalás különböző szintjeit, fel kell nőnünk, érzelmileg is felnőtté kell válnunk ahhoz, hogy szövetségként élhessük meg a szerelmet. Egy felelősséget vállalni tudó, felnőtt ember képes kimondani, ha valamivel nem ért egyet. Aki nem tudja meghúzni a határait, a lelke legmélyén folyton tipródik, saját igényeinek megtagadása, a nyílt önérvényesítés hiánya miatt. Mert a határok meghúzása minden kapcsolatban, és így szeretetkapcsolatban is a „lelki magánterületem” barikádja.
Ahhoz, hogy valaki képes legyen a párkapcsolatában az elköteleződésre, le kell válni a szüleiről érzelmileg, fizikailag, döntésben, értékrendben, szokásrendszerben, életformában. Aki nem tudja a határait felállítani a szülei felé, az egy örökké függő kapcsolatban marad, ami súlyos teherként egész életében fojtogatja, nyomasztja majd. Nem tudja majd eldönteni, kit válasszon, kihez maradjon „hűséges”, önállósodási törekvéseit pedig a szülők bűntudatkeltő, mártírkodó viselkedéssel torolják meg. Ha a szülőkről való leválás nem történik meg, akkor a két, gyermekszinten érzelmileg megrekedt ember próbál felnőtt párkapcsolatban létezni, kevés sikerrel. Egy idő után sérül az intimitás, nem hoznak közös döntéseket, igényeiket, kéréseiket, negatív érzéseiket nem tudják megfelelően a másik elé tárni, érzelmi kérdésekben a szülőktől kérnek és várnak tanácsot. Ha a párkapcsolat érdeke ütközik a szülők véleményével, nem tudnak társuk mellett kiállni, vállalni eltérő szempontjaikat, saját szükségleteiket előtérbe helyezni.
Akkor lesznek képesek érett egyenrangúságra, ha mindketten felismerik, hogy az elhúzódó leválás romboló hatással van a kapcsolatukra. Segít, és erősíti az intimitást, ha megosztják egymással ebből fakadó érzéseiket, és bíztatják, támogatják egymást, így találják meg az utat egymás felé új, felnőtt, közös életükben.
Az érzelmi és fizikai leválás nagy érzelmi kihívás azoknál a visszatartó szülőknél, akik számára a leválófélben lévő gyerek „életük értelmeként” még mindig azt az állandó feladatot adja, hogy törődhetnek és gondoskodhatnak róla, hiszen ezek a szülők ettől érzik saját értéküket, így érzik magukat fontosnak, nélkülözhetetlennek. Azokban a házasságokban, amelyekben a szülők nincsenek rendben egymással, a felnőtt gyerekük életét élik sajátjukként. Ebben túlzott mértékben részt vesznek, sok szempontból bevonódnak, azt a lelki kapcsolódást, figyelmet, törődést, szeretetet próbálják megélni, amit a házastársuktól esetleg nem kapnak meg. A felnőtt gyerekükkel töltött idő mennyiségében mérik és élik meg saját szerethetőségüket és fontosságukat. A saját életük problémáival való szembenézés helyett egyetlen életfeladatuk felnőtt gyerekük „gondozása” marad.
„A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.”(1Móz 2,24)” Nagyon fontos szempont, hogy mindkét félnél megvalósuljon a szülőkről való érzelmi és fizikai leválás az „elhagyás és ragaszkodás” kettős feltétele. Ez az elszakadás nem azt jelenti, hogy a férjnek vagy feleségnek végleg meg kellene szakítani a kapcsolatot a szüleivel és minden korábbi családtagjával. Sokkal inkább annak a fontos dolognak a felismeréséről szól, hogy az az egymás választásával, az egymás mellett meghozott döntéssel új család született, érzelmileg és anyagilag is kialakul független, felnőtt identitásunk. Az egymáshoz való ragaszkodás pedig nem amőbapárként létező örök szimbiózist jelent, hanem egy bensőséges egységélményt. A ragaszkodás, a döntés kulcs ahhoz, hogy kapcsolatunk a vészterhes időket, a kríziseket is kiállja.
