Idő kell, amíg megtanuljuk, hogy a kedves szavak mit sem érnek, hideggé, üresen kongóvá válnak, ha nincs mögöttük valódi, odaforduló, önzetlen figyelem, ám sokszor nem vagyunk elég türelmesek a szavakhoz, a valódi beszélgetéshez. Sokan utólag csodálkozással vegyes döbbenettel szembesülnek a kapcsolatba be nem fektetett energia végzetes következményeivel. Egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy egymás mellett már nem fejlődünk, csak gyűjtögetjük, csipegetjük a jó dolgok odavetett, hézagos szeretetmorzsáit, ez reményt ad, ebből lehet táplálkozni egy ideig. De nem vesszük észre, hogy már nem a szövetségünk teljessége a legfontosabb, nem a kapcsolatunk virágoztatása áll az első helyen, minden más fontosabb, csak a maradékot adjuk egymásnak: a maradék figyelmet, maradék egymásra fordított időt, maradék szeretetet, maradék energiát, akkor, amikor mindenki másnak már osztogattunk. Nincs értelme semmilyen együttlétnek, ha közben nem tudunk lelassulni. Harcolunk a határidőkkel, hajtjuk a pénzt, pörgetjük a közösségi oldalak hírfolyamát, mert minden percben, mindenhol, egyszerre szeretnénk jelen lenni. Közben pedig mindenről lemaradunk. A nagy rohanásban ugyanis éppen a legfontosabbat felejtjük el: szeretetkapcsolatainkat ápolni. Adjuk magunkból egymásnak a legjobbat, és ne a maradékot, amikor mindenki másnak már osztogattunk.
A párkapcsolatok leggyakoribb betegsége a figyelem hiánya, meg sem halljuk egymást. Sokszor csak néhány másodpercig vagyunk képesek arra, hogy figyeljünk egymás szempontjaira, aztán gyorsan késztetést érzünk a közbevágásra.
Az értő figyelem hozza el leginkább az érzelmi biztonságot, amelyre kapcsolatainkban olyannyira vágyunk. Már nem figyel rám, nem figyelünk egymásra, kiveszett a kapcsolatunkból a romantika, ezek a mondatok hangzanak el legtöbbször a tanácsadások alkalmain. Már nincsenek apró jelzések, visszacsatolások, melyen keresztül kifejeznék, mennyire fontos és értékes a másik. Minden párnál megfigyelhetők az úgynevezett felhívások, mellyel kapcsolódni vágynak a másikhoz, magukra szeretnénk vonni az érdeklődését, szeretetét, vagy a támogatását. Ha ezekre nem érkezik válasz, könnyen érezhetnek elmagányosodást, elutasítottságot, úgy érzik, egyedül vannak a kapcsolatban. És kinek van kedve ilyenkor romantikázni? Aki figyel, az észreveszi és értékeli, hogy a másik mit tesz meg érte, még az apróságokat is.
Ritkán vagyunk olyan sebezhetőek, és érzelmileg kiszolgáltatottak, mint amikor szeretünk és megnyitjuk a szívünket valaki felé, bízni kezdünk benne. Mert az elutasítás, a kizárás, a figyelmen kívül hagyás, a semmibevétel, az elhagyás, a hűtlenség, a becsapás, az árulás és más fájdalmas megélések, az alkalmatlanság érzetét okozzák bennünk, hogy nem vagyunk elég jók, figyelemre, szeretetre, kapcsolatra méltók. Ilyenkor tehetetlenséget, szomorúságot, dühöt, szorongást, szomorúságot, magányt élünk át, ez szinte fizikailag fáj. A szerelmünkkel éppen az ellenkezőjét kellene megtapasztalnunk: megértést, a közelséget, támogatást, biztonságot, vigaszt, menedéket.
A legtöbb krízist átélő kapcsolatból a figyelem hiányzik. Pedig a figyelmen keresztül lehet a legkönnyebben megadni az érzelmi biztonságot, mert akire figyelnek, az tudja, hogy ő fontos, szerethető, és alkalmas, törődnek vele. Aki egy egészséges kapcsolatban érzelmi biztonságot képes adni, az ő maga is biztonságban van. Ismer, és ért, mert figyel, tanulmányoz, és megjegyez, észleli szükségleteimet, vágyaimat, és én az övéit. Nem kell bármilyen hamisan csillogó, felállított eszményképekhez igazodnunk, nem farigcsáljuk egymás személyiségét a saját esztelen normáink szerint, nem idealizálunk. A figyelmen keresztül lehet a legkönnyebben megadni az érzelmi biztonságot.
Hogyan figyelhetnénk jobban önmagunkra és a másikra, és egyáltalán, miért fontos ez? A figyelem jelenlétet jelent: aki szeret, az jelen van. Tud, ismer, figyel, megjegyez, együtt lélegzik a másikkal, és nem csupán társ, barát, és szerető, hanem a másiknak minden szerette, és jóakarója egy személyben. Aki jelen van, az tudja, hogy a társa esendő ember, és nem tévedhetetlen istenség, nem kritériumoknak görcsösen megfelelni akaró, mindig simulékony lény. Aki igazán jelen van, az nem ül a másik ember lelkére és nem nyomorítja meg érzelmileg. Az érzelmi biztonság nem azt jelenti, hogy a társam lelki mankója, szeretettankjának állandó készenlétben álló, kiapadhatatlan újratöltője, létfenntartásának nélkülözhetetlen tartozéka vagyok. A megnyugvás érzése mindennél erősebb, lehetek esendő, lehetek gyenge, mellette lehetek az, aki, vagyok.
