A hegek különös ismertetőjelek, azt mutatják, életben maradtunk. A hegek tapintható, simítható bizonyítékai annak, hogy túléltük a fenyegető égszakadást és földindulást, hogy egyenként lefejtettük magunkról az egészséges sejtjeinket pusztító, fojtogató indákat, vagy lerúgtuk magunkról azt, ami éppen a lelkünket készült megerőszakolni és maga alá gyűrni, hogy aztán módszeresen vitriolba mártogathassa a szívünket.
A hegek azt jelentik, túléltük az éjszakát, pedig nyüszítve, homlokunkat a hideg ablaküveghez szorítva vártuk a hajnalt. A hegek azt jelentik, az Élet kézen fog, segít felállni a sarokból, segít újra ingatag lábainkra állni, és odakísér a tükörhöz. Tessék, nézz bele, simítsd végig ujjaiddal különös ismertető-hegeidet, legyél büszke rájuk, mert mind a háború emlékei, amit megnyertél. Az éjszaka emlékei, amit fulladva végigküszködtél, és ziháló mellkassal azt vártad, a vékony sötétítőfüggönyön át mikor jelenik meg az első nyugalmat árasztó narancsszínű, melengető fénycsóva. A szoba tónusa megváltozik, úgy tűnik, a hegek is halványodnak, de soha nem tüntethetők el egészen. A hegek térképek a testeden, egy valódi életút-vonal, egy katasztrófa sújtotta övezet helyreállítást követően, egy tájkép vihar után. A hegek azt mutatják, hogy egy átvacogott, tagjaidat és szívedet csontig fagyasztó tél után végre megérkezik a várva várt melengető tavasz. Akkor a hegeket kitakarod, nem érdekel már, ki nézi, ki figyeli, és a fény felé fordulsz. A hegek minden nap szépséges papírba csomagolják az életet, és átnyújtják neked selyem masnival átkötve, hogy mindig tudd: igazi kincsed van.
A hegek olyanok, mint amikor sötét alagútban autózol egyedül. És először úgy gondolod, a sötét alagutak az élet velejárói, természetes tartozékok, mert hiszen hegyet mászni ezerszer több fáradság és idő. Muszáj végigmenni az alagúton. De ez most itt túl hosszú már, túl sötét, és sosem lesz vége és nem kapsz levegőt, mert az alagútban nincs elegendő oxigén, csak magányosan, vészjóslón keringő ventillátorok vannak. Egyetlen megnyugtató, bíztató reflektorfény sincs sem előtted sem mögötted, senki nem küld reményt keltő morzejeleket, hogy nyugodj meg, mi is itt vagyunk veled, mindjárt itt a vége, mindjárt meglátod a fényt. Az alagútban vissza lehet fordulni? Az alagút csak egyirányú, csak előre visz az út, és ki kell jutni onnan, megtépázva, szétkaszabolt testtel kell befogadni a fényt. Az alagút végén, majd időnként a hegekre helyezed a kezed, megsimítod a furán érzékeny bőrt, ami egyelőre még sikolt az érintésedtől, aztán lassacskán megszokja azt.
Szeretni fogod valaha a hegeidet? Rejtegeted-e majd azokat színes ruhák mögé? Belefáradsz-e a történeted elmesélésébe és inkább némán elfordulsz, továbbsétálsz? Nem kell mindenkinek tudnia, milyen élettörténet húzódik a hegek mögött. Neked üzennek úgyis, téged emlékeztetnek mindvégig arra, hogy a csatádat megnyerted, és cáfolhatatlanul gyógyulttá nyilvánítanak. Mert a hegek tényleg pontosan olyanok, mint a hajnali fénycsóva a betegágy mellett, mint a tavasz egy átdidergett, utcán eltöltött, hajlék nélküli tél után, és a napfény a sötét, fülledt, nyomasztó alagút végén. Ahol a párás fűben kabócák várnak, napfény, és szerelem, és minden más, ami életrevaló és életet igenlő.
