Egy érzelmileg érett férfira hosszú távon riasztóan hat, ha egy nő egyedül próbálja megváltani a világot. Nem kér, nem szól, ha segítségre van szüksége, nem tesz utalásokat, nem mutatja gyenge oldalát. Pedig minden nőnek van gyenge, gyámolításra, gondoskodásra szoruló női oldala. Minden nőnek szüksége van becéző, szép szavakra, bújásra, bátorító ölelésre, lelki támogatásra, és arra, hogy nőként bánjanak vele, kinyissák neki az ajtót, felsegítsék a kabátját, virágot kapjon, akkor is ha szépen, önállóan vezeti egyszemélyes életét. Miközben a nő kifelé sziklaszilárdnak, sérthetetlennek mutatja magát, árnyékszemélyiségében ott él a férfigondoskodásra sóváran vágyó, törékeny, gyenge nő.
Egy erős nő igenis lehet nőies. Csak meg kell újra tanulnia nőként beszélni, járni, érvelni, az életet vezetni. Egy férfi számára soha nem a nő eredményei, a karrierje, az ambíciója a probléma, hanem a kommunikációja: az arrogancia, a férfias kisugárzás, a férfivirtus, a férfias önérvényesítés. A nők kommunikációja lett férfias, mert ez a mai, „szupernő” image-t sugalló világrend arra kényszeríti őket, hogy elveiket férfi módon képviseljék. A világ ma arra neveli a nőket, hogy küzdjenek, mégis a folytonos készenlétben lévő, önérvényesítő harc hosszú távon vágylohasztó egy férfinél. A mai nő a végtelenségig nem tud erős lenni. Nem is kell mindig olyannak lenni.
Egy független nő gyakran sokféle küzdelmet megélt már, megvívta a csatáit, mert meg kellett, hogy vívja azokat. Jól egyengeti a saját életét, van kialakult jövőképe, ereje, ambíciója, hogy mindezt meg is valósítsa. Így edzette az élet, és talán számos negatív tapasztalat vezetett odáig, hogy megtanulja, csak akkor van biztonságban, a dolgok akkor folynak a helyes mederben, ha kézben tartja, pontosabban ő tartja kézben az eseményeket. Azt tanulta meg életében, hogy nem támaszkodhat másokra, ezért megerősödött, méghozzá oly mértékben, hogy a férfiak nagy része már nem tartja őt elég nőiesnek, lágynak, befogadónak és törékenynek. A férfiak vagy elfordulnak tőle, vagy nem éreznek kapcsolódási pontot a jól működő, egyszemélyes rendszerében, nem érzik, hogy igazán szükség lenne rájuk. Így a nő tiszavirág életű kapcsolataiban újra és újra megéli, hogy a férfiakra nem tud és nem is lehet számítani, ezért még erősebbé, még függetlenebbé kell válnia, még vastagabb páncélt kell növesztenie. Sajnos ebben a folyamatban napról napra távolabb sodródik a vágyott párkapcsolati léttől.
Valójában azt szeretné, hogy ne kelljen mindig erősnek lenni, mindenben egyedül helyt állni. Legalább a párkapcsolati létben ne kelljen határozottságot, dominanciát sugározni. Nőnek akarja érezni magát, pontosan tudva, hogy a férfi, aki a társa, nála is erősebb, stabilabb, és bízni lehet benne, képes őt is megtartani.
Egy megbízható, stabil, biztos támaszon a független nő fokozatosan megengedi, hogy a férfi rétegről rétegre lebontsa páncélját, hogy újra törékennyé, érzékennyé, lággyá, befogadóvá váljon. Ekkor lesz bátorsága újra gyengéd nőnek lenni, amire egyébként szíve mélyén vágyik is, de ami egyben a kiszolgáltatottság, a ráutaltság érzésével is szorosan összekapcsolódik számára. Persze mindez csak úgy lehetséges, ha végre megtapasztalja önmagában a gyengédség erejét, és időnként az irányítást a férfi kezébe adja, és hagyja magát vezetni. Ha a párkapcsolat tánc lenne, akkor a nő ma úgy próbálna ebben a táncban vezetni, hogy közben elvárja, vezetve legyen, miközben kimondva, vagy kimondatlanul ellenáll a lépéseknek. A férfi ölelésében révbe érne már, hiszen ő is ugyanúgy vágyik egy inspiráló szeretetkapcsolatra, mégis hatalmas iramban lépeget előre, pedig versengeni és fel is nézni a férfira egyszerre lehetetlen. A nő így szépen lassan megsemmisíti azt a férfit, akire vágyik? Ahogyan a táncban, az életben is jó, ha a férfi vezet. A nőnek okosan figyelnie kell a „tánclépéseket”, és átadnia magát egy férfi gondoskodó szeretetének.
