Az érzelmek, a vágyódás, és a késztetés, hogy megosszuk egymással, amit érzünk alapvető, tiszta emberi igényünk. De gyanakvóvá váltunk egymással szemben, és egyre jobban unjuk a folytonos játszmákat, és ugyanazokat a köröket, amiket meg kell futni az ismerkedés során. Félelmek, komplexusok, feldolgozatlan múlt, lelki sebek, ezek tarkítják, csúfítják lelkünket, lényünket átjárja a félelem. Félünk megnyílni, őszintének lenni, félünk feladni a szabadságunkat, a jól bejáratott, önállóan működtetett életünket.
Az érzelmeket kimutatni veszélyes hazárdjáték manapság. A férfi attól tart, hogy lehull a macsó jelmez, és kiderül az igazság, hogy csak egy sérült lelkű, önbizalom hiányos, búsképű lovag. A nő meg azon aggódik, hogy túl sok lesz, érzelmeivel elárasztja, megijeszti a másikat, aki hanyatt homlok menekül az érzelemlavina elől, így ahelyett, hogy felemelnénk és meggyógyítanánk, még sérültebbé tesszük egymást. Egy lehetséges kapcsolat már felborult szerepekkel indul. A nő találja ki a helyszínt, és vacsora után automatikusan nyúl a bankkártyájáért, a találkozó után pedig azonnal pikáns üzenetekkel bombázza a férfit. Akkor mi marad a férfiaknak? Pedig szüksége van a hódításra, hogy eljátssza a saját, hagyományos szerepét, a nőnek pedig arra van szüksége, hogy meghódítva érezhesse magát.
Ma percek alatt találhatunk valakit arra a célra, hogy egyébként súlyosan szeretethiányos, és emberi érintésre vágyó lelkünk háborgását csitítsuk valamivel, ki sem kell tennünk a lábunkat otthonról. Az internet anonimitást ad. Aki akarja, felfedi magát, ha nincs kedve hozzá, akkor arctalanul ismerkedik, még a nemét sem kell elárulnia. Ma sokkal könnyebben és gyorsabban osztunk meg intim információkat, mint élőszóban tennénk, és kialakult kapcsolataink felületesek, sokszor csupán szexuális ámokfutások, és nagyon gyakran egyetlen alkalomra korlátozódnak. Hirtelen belecsöppenhetünk valamibe, amit nem neveznénk párkapcsolatnak, de még szexkapcsolatnak sem, mert nem egész, mert valami odalett, mert elveszett az ártatlansága, a szépsége, a tisztasága valahol, már a legelején. Egy bizalmatlanságra, gyanakvásra, és ugyanakkor megfelelési kényszerre, és elfogadásért való könyörgésre épülő kapcsolati maszlagban leledzünk, ami nem ad érzelmi biztonságot, csak üres, erőltetett, érzelemmentes szabadidős tevékenységet. Miközben érzelmi elvárásaink mást diktálnának, mégis belemegyünk egy olyan bizonytalan kapcsolat fenntartásába, amiben nincs sem bizalom, sem biztonság.
Miközben szívünk mélyén biztonságra vágyunk, és arra, hogy ne kelljen folyamatosan gyanakodni, szorongani, figyelni a mellettünk lévő ember érzelmi állapotát, és abból következtetéseket levonni, mindezt felülírják tudattalan érzelmi hárításaink és folyamatos védekezésünk az elköteleződéssel szemben. Ha az egyikünk mégis kötődni kezd és bevonódik érzelmileg, akkor gyorsan tisztázni kell a játékszabályokat, vagy mielőbb kilépni a kapcsolatból. A tapintatos szakítás kihalni látszó viselkedésforma, a „ghosting”, a köddé válás vette át intenzíven a szerepet, vagyis a telefont kinyomni, és soha többé nem jelentkezni könnyebb, mint leülni valakivel, a szemébe nézni, és annyit mondani: nem te vagy az én utam. Az érzelmeink kinyilatkoztatása szinte teljesen áttevődött a virtuális és közösségi térbe, ahol az ottani metakommunikáció mást sem tesz, mint leszoktat minket az érzések, az érzelmek feltárásáról, a konfliktusok szemtől szembeni kezeléséről. Emojikkal próbáljuk pótolni a személyes találkozások során azonnal át- és megélhető érzelmi reakciókat, egy táguló pupillát, vagy piruló arcot. Mindez személyes megélése, megértése, és megfejtése pedig elmaradhatatlan része a másik ember megismerésének, a vonzalom és a kötődés kialakulásának.
A tartós kapcsolatokba, házasságba vetett hit és kép torzult, az elköteleződés, a tartós kapcsolat, a monogámia lassan olyan lesz, mint valami életfogytiglani szabadságvesztés, amitől inkább óvakodni kell, semmint egy vágyott, révbeért állapotként tekinteni rá. Sok fiatal úgy kommunikál, hogy a monogámia korlátozás, jobb elkerülni. Esther Perel belga pszichoterapeuta írja, hogy az elköteleződés ma egyre inkább olyan állapot, melyben „fel kell áldoznod a céljaidat és az ambícióidat egy olyan dologért, ami felett nincs irányításod és amelyben el is bukhatsz. A kapcsolatok a függetlenség elvesztését jelentik. Amikor az ember romantikus értelemben beenged egy másik embert az életébe, neki kevesebb helye marad.” Vedd meg, fogyaszd, használd, cseréld le, ez a mai kor jelmondata, amit átültettünk párkapcsolatainkra is, csak addig vagyunk együtt, amíg minden rózsaszín, hibátlan, és tökéletes, a döcögő kapcsolatainkba már nem fektetünk energiát.
Nagyon fontos lenne újra megtanulni, hinni bízni először önmagunkban, hogy igenis képesek vagyunk elköteleződni, minden múltban szerzett sérülésünk ellenére átadni és megadni magunkat egymásnak, megmutatni sebezhető énünket. Ehhez engednünk kell az induló párkapcsolatot végig haladni a fejlődési szakaszokon, miközben a szó szoros értelmében megtanuljuk egymást, vagyis mindkettőnk számára komfortos és elfogadható kommunikációs és konfliktusmegoldó módozatokat „gyakorlunk be” , amit később szépen tudunk alkalmazni a mindennapokban. A tartós kapcsolatoknak egyébként mindez kiemelten fontos építőköve lenne.
