A tartósan jól működő párkapcsolat, a házasság nem olyasmi, ahová meg kell érkezni, mint valami vendégségbe, ahol közös létünk működtetését, a felelősség súlyát a másik vállára helyezzük. Nem életállomás, ahová csak elfogadni megyünk, és egy limitált időre élvezzük az együttlétünk előnyeit, a gondoskodást, a figyelmet, a törődést, az érzelembőséget. Egy éretlen kapcsolatba valóban csupán elvenni érkezünk, ahol ingyen elvihetjük, ami kell: gyöngédséget, odafigyelést, szexet, elismerő szavakat, és a létező összes szeretetnyelvet, de semmit nem adunk vissza. Nem is akarunk ebbe a kiteljesedni, megállapodni képtelen kapcsolatba érzelmileg túlzottan invesztálni, ezért majdnem-szerelmünket örökké átlengi a szakítás szelleme. Ez az éretlen szeretet logikája. Kapcsolatainkban sokszor olyasmit keresünk, amit saját magunkban hiányként élünk meg. Azért van szükségem egy másik emberre, mert bizonyos hiányosságaimat általa próbálom betölteni, törött darabjaimba illeszkedő, passzoló embertársamat keresem, aki ugyanott van darabjaira hullva, mint én. Azért szeretem, mert szükségem van rá – ilyen az éretlen, hiánymotivált szerelem.
Az együttélés ellen ma nem sorakoztatunk fel morális indokokat, miért is tennénk, ám mégis nagyon komoly pszichológia érvek szólnak a házasság mellett. Talán nincsenek is tudatában, mégis a felek úgy vesznek részt az élettársi kapcsolatokban, hogy ők maguk teljesen szabadok, és bármikor lehetőségük van, hogy kiszálljanak a kapcsolatból, hiszen nincsenek elköteleződve. Számukra a meglévő kapcsolat nem valódi döntés, hanem egy bármikor feladható lehetőség. A folyamatos összeveszések, grandiózus kibékülések, költözködések, nagy visszahurcolkodások mind ezt a tényt bizonyítják, hiszen egy komolyabb konfliktusnál újra és újra komolyan felmerül a kérdés, hogy mit is keresünk egymás mellett, vagyis előkerül a kapcsolat megkérdőjelezése.
Jelentősége van annak, hogy az ismerkedés időszakában mikor történik az első szex. Az első szeretkezések után, a szerelem kezdeti bódult, euforikus, fantázia által vezérelt lebegésében sem időt, sem teret nem érzékelünk, a másik ember valódi énje rejtve marad, egy pozitív tulajdonságokkal felruházott ideált látunk. Ebben az összeolvadó, szimbiózis szerelem szakaszban legyünk óvatosak, sok pozitív torzítás színezi a másikról alkotott képet. A szex során felszabaduló oxitocin, a szerelemhormon, vagy kötődést elősegítő hormon erős kapcsot képes létrehozni, ami pozitívan torzítja a másik ember valódi észlelését, a hibákat, zavaró dolgokat csökkenti, vagy elfogadhatóvá zsugorítja, míg az erényeket felnagyítja. Idő kell, hogy reálisan lássuk. Ha túl korán történik az első szex, akkor ez képes az esetleges problémákról teljesen elterelni a figyelmet, ami pontosan annak az esélyét csökkenti, hogy kiderüljön, összeillik-e két ember, vagy sem. Egy idő után hiába látják ők, hogy nincs dolguk egymással, nem együtt akarják leélni az életüket, de az erős, intenzív, szenvedélyes kapcsolódás már létrejött, képtelenek szakítani egymással. A drámai, extrém módon elhúzódó szakítási történeteknek, a se veled, se nélküled viszonyoknak ez a legmérvadóbb okozója.
Nagyon fontos lenne ezért, hogy engedjük az induló párkapcsolatot végighaladni a fejlődési szakaszokon, miközben a szó szoros értelmében megtanuljuk egymást, vagyis mindkettőnk számára komfortos és elfogadható kommunikációs és konfliktusmegoldó módozatokat „gyakorlunk be” , amit később szépen tudunk alkalmazni a mindennapokban. A házasságnak egyébként mindez kiemelten fontos építőköve lenne. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a szex mást jelent férfinak és nőnek: a nő számára azt üzeni, hogy a kapcsolat meghitt, ragaszkodó, intim, bizalmas, már-már elköteleződésre érett, miközben a férfi fejében egyáltalán nem esküvői harangok szólnak…
A párokkal végzett interjúk során kiderül, hogy azok, akik a házasságukat visszafordíthatatlan elkötelezettségnek tekintik, több lélektani munkát végeznek, vagyis több lelki energiát invesztálnak kapcsolatuk minden terepén azért, hogy elégedettségük és érdeklődésük fennmaradjon egymás iránt. Ellenben azok, akiknek a kötelékekkel kapcsolatos hozzállásuk lazább, vagyis visszafordíthatónak definiálják, nagyobb eséllyel süllyednek bele a passzívitásba, amelyet a másik ember, vagy a körülmények folytonos hibáztatásával tűzdelnek meg. A visszafordítható szó ideiglenes állapotot sugall, mintha csak úgy elég volna ellenni benne, kivenni belőle a jót, és az első krízis idején csomagolni, fejvesztve menekülni, vagy másfelé fordulni. Sokszor éppen a „visszafordítható” hozzáállás az oka kapcsolataink működésképtelenségének és meghiúsulásának. Akik úgynevezett visszafordíthatatlan kapcsolatban élnek mélyebb, meghittebb kötődésről és lelki intimitásról számolnak be, elégedettebbek, mint azok, akik egy visszafordítható kötelékben a döntést valójában meg sem hozták egymás mellett.
A házassággal a megérkezés csak a kezdet. Nem egy stagnáló, megrekedő állapotba érkezünk, hanem elkezdődik közös, izgalmas, önismereti utunk, melynek kezdetén ki kell mondani a következő szavakat: készen állok, hajlandó vagyok, kíváncsi vagyok, kompromisszumképes vagyok. Addig tart majd a kapcsolatunk, ameddig fejlődünk benne, ameddig együtt tartunk valahonnan valahova. Minden emberi kapcsolat lényege ez, a haladás, a növekedés, a valahonnan valahová tartás, az emelkedés. A fejlődés része a felismerés és az ebből fakadó megnyugvás, hogy belátjuk, be merjük ismerni, hogy vannak nehézségeink, problémáink. De egyúttal ki is tudjuk mondani: igen, vannak nagyon nehéz időszakaink, de mindig van belőle kiút, ha mindketten úgy akarjuk. És ez teljesen rendben van így, mert ez a szeretetkapcsolatok normális rendje.
