Lebontani tégláról téglára a falamat, a védelmi vonalamat, és engedni hadd omoljon a földre láthatatlan védőruhám, és lépjek csak ki belőle nyugodtan, szépen sikkesen, bátran, felvértezve a szerelem sebei ellen. Én járkálok a gondolataidban ki-be, egészen megfertőztelek, azon tűnődsz, hogyan tehetnéd jobbá, szebbé, díszesebbé, elegánsabbá, értékesebbé a életem, miközben tudod, hogy így vagyok a legjobb, ahogyan most, e pillanatban. A kezemért nyúlsz ahogyan utazunk, és mintha világokat szelne át ez a mozdulat. Lehunyom a szemem, és rád bízom a vezetést, hadd legyél férfi, büszke, életerős, gondoskodó. Engedlek kiteljesedni, vigyázni, figyelni, megjegyezni, ott lenni, jelen lenni az életünkben. Figyellek, mintha filmet néznék, a közös jövőnk filmjét.
Látom, hogy a kapcsolatunk fittyet hány a külvilág véleményére, a rontó, irigy kritikára, mert akárhogy is nézzük, gyönyörűek a mozdulataink, együtt ringatózunk, közeledünk, távolodunk, ez adja a közös létezésünk dinamikáját. Látom, hogy kibír mindent ez a furcsán erős kötelék, kibírja az időt, és kibírja a ráncokat, a változást, a szomorú szemeket, a színe vesztettséget, a betegséget, az erőtlenséget, a diszharmóniát, az ideiglenes elfordulást, elhidegülést, a másfelé álmodást. Kibírja a távolságot, azt a fajta elengedést, ami ahhoz kell, hogy te visszatérhess hozzám. Egyszer nyugodtan sétahajókázunk csendes vizeken, aztán szörnyű hajótörést szenvedünk, roncsokba kapaszkodunk, két sértődött egoharcos vagyunk, különálló lakatlan szigeteken gubbasztunk nagy fölfuvalkodottságunkban. De a szeretet mégis csak ott van, jelen van közöttünk, és kibír mindent, elbírja a féltékenység vasmarkát, a szenvedély nélküli hónapokat, a csendeket, szitokszavakat, a metsző, vacogtató hideget, és a fullasztó hőt.
Mi vagy te nekem? Százegyszer tört varázs vagy, megmentés, újraélesztés, holtomiglan, holtodiglan ígéret. Váratlan szivárvány vagy eső után, amit az autóból nézünk ujjongva, és versengünk melyikünk kattint jobb képet róla. Kezed a kezemben, és rendben van a világ.
