Ahhoz, hogy tiszteljünk valakit, jogos elvárás, hogy ő tiszteletre méltóvá váljon, vagyis érdemelje, vívja azt ki. Mindenkinek kell, hogy legyen egészséges önbecsülése, legyen képes határokat húzni, nemet mondani, felemelkedni, koronát igazítani, és ha más megoldás nem marad, kilépni a méltatlan viszonyokból.
A nő, ha szeret, akkor tiszteli férfit. Amikor nem képes tisztelni többé, megszűnik szeretni. Ha egyikünk már nem a szívével lát, akkor a másik oldalon meglátja a bizonytalanságot, az önzőséget, a hazugságot, a taktikázást, a hamis erőt fitogtató erőszakot. És ha már nem a szívével lát, akkor távolodni kezd. Néz és lát, megpillant egy méltóságát, tartását, hitelességét vesztett embert. Kibe szeret bele a nő? Egy alkalmas földi halandóba, akiért képes sutba vágni az örökösen acsarkodó, feleselő egot. Akiért kiabál, akiért kiáll, akiért megtanul gondoskodni, és női energiákat mozgósítani. Akire figyel, akiért elsajátítja a többes szám használatát, akiért odaadó és befogadó lesz egyszerre. Egy olyan férfiba, akivel nem sérül ez a szerelmes látásmód, a tisztelet kiváltsága. Ne ébredjünk, úgy egy reggelen, hogy aki ott van mellettünk, már nem ismerjük.
Egy éretten gondolkodó férfi tudja, hogy egy nő akkor lesz hűséges hozzá, ha felnézhet rá, és tiszteli. Kibe szeret bele a férfi? Abba a nőbe, akire felnéz, akivel „felfelé” szerethet, akivel fejlődhet, akivel úton lehet. Aki a mindene lehet. A társa, a társszerelme, a támogató hátországa, az érzelmi stabilitása, az ágya, az asztala, a választása, a férfias döntése. Mert ha nem volna a nő, akkor iszonyatosan hiányozna. Hiányozna a rózsaszín fogkefe, a kis női hókuszpókuszok a hálószobában, az illat az inggalléron, a széthagyott harisnyák, az eldobált fülbevalók, az előszobában lerúgott magas sarkúk, a közös képek a falon. Hiányozna az otthon, a női kezek, a gondoskodás, a megnyugvás, a simító kéz a nap végén, és az ölelés, amibe belezuhanhat. Ha egy férfi igazán szeret, akkor ott lenni, jelen lenni, figyelni nem fárasztó tevékenység számára. Fárasztóbb volna a sok folytonos játszma, és mindig ugyanazokat a köröket futni az ismerkedés során, aztán bevallani magának, hogy lassan megfárad, és bent ragad ezekben a körökben. Az egyedüllét, a magány, az érintés, a női simító kéz, a társ hiánya, ez a fárasztó egy férfi számára.
Egy férfinél az elköteleződés szándéka nem azon múlik, hogy a nő mit tesz érte, hanem sokkal inkább azon, hogy a kapcsolat hatására ő, a férfi mit akar megtenni, vagyis milyen emberré válik. Az elköteleződés döntése akkor születik meg benne, amikor felismeri, hogy a választott nő mellett jobb embernek érzi magát. Egy érett férfi olyan társat választ, akinek jelenlétével jobb embernek érzi magát és még inkább jobbá válhat. Nekünk nőknek engedni kell, hogy ez megtörténjen, ehhez azonban a viszont-szeretet és a feltétlen bizalom mellett az önszeretetünk, az egészséges önbecsülésünk ugyanúgy fontos.
Egy férfit csak úgy tisztelhetünk, ha képes bizalmat adni, és azt őrizni is tudja. Egy kiteljesedett kötelékben megtaláljuk az egyensúlyt, nem billen a mérleg, egymás fizikai és érzelmi szükségleteit önként, feltételek nélkül kielégítjük, nem élünk meg zavarokat a kötődésben, nincs hiányérzetünk. Kapcsolatunkat átszövi a feltétel nélküli bizalom. Mindannyian ilyen kötelékre vágyunk.
