Félelmek, komplexusok, feldolgozatlan múlt, lelki sebek, ezek tarkítják, csúfítják lelkünket, lényünket átjárja a félelem. Félünk megnyílni, őszintének lenni, félünk feladni a szabadságunkat, a jól bejáratott, önállóan működtetett, egyszemélyes életünket. Az érzelmeket kimutatni veszélyes hazárdjáték manapság. A férfi attól tart, hogy lehull a macsó jelmez, és kiderül az igazság, hogy csak egy sérült lelkű, önbizalom hiányos, búsképű lovag. A nő meg azon aggódik, hogy túl sok lesz, érzelmeivel elárasztja, elrettenti a másikat, aki hanyatt homlok menekül majd az érzelemlavina elől.
Túl okosak, túl tudatosak, és túl óvatosak vagyunk a szerelemhez. De minden istenveleddel tanulsz, minden új kapcsolatra az előző készít fel. És minden szakítással csiszolódik, acélosodik a személyiség, megtanulunk egy leckét a toleranciáról, a kompromisszumkészségről, a konfliktuskezelésről, a tűrőképességről, önmagunk határairól, a büszkeségről, és a hűségről. Minden találkozás egy szívlecke, könnyebb, vagy nehezebb, és mindig tanulnivalót, feladatot, megválaszolatlan kérdést hordoz. Szabad akaratoddal dönthetsz úgy, hogy hátat fordítasz, de a meg nem oldott feladatot cipeled tovább a következő kapcsolatba, következő „tanítódhoz”.
Szeretni csak meztelen lélekkel lehet, de ma nagyon félünk attól, hogy valaki meglát ebben a meztelenségünkben. Nehezen engedünk át bárkit a sebezhetőségének rétegein. Párkapcsolatokat próbálunk játszani, és úgy akarunk meghitt emberi kapcsolatokban létezni, hogy nem adjunk át egészen önmagunkat. Intimitás nélkül pedig nem létezik meghitt szeretetkapcsolat. Szeretünk mások veséjébe látni, megpillantani igazi arcát, teljes, lemeztelenített valóját, de félünk láttatni mindezt önmagunkban, rettegünk, hogy valódi énünk, amit fel tudunk ajánlani – nem elég. Ha tiszta érzelmekre vágyunk mégis a sebezhetőség, a fedetlen, retusálatlan, igazi arcunk, és a kipakolt múltcsomagunk az egyetlen út. A sebezhetőség annyi, mint megszeretni valakit, aki nem is biztos, hogy viszontszeret, aki talán nem is tudja garantálni az érzelmi biztonságunkat, aki akár el is hagyhat minket egyetlen szó nélkül, vagy aki éppen hű lesz mindhalálig, vagy elárul, megcsal, megszégyenít holnap. Ha szeretünk valakit, akkor elkerülhetetlen, hogy érzelmileg kiszolgáltatottá váljunk, és talán ijesztő, de ez az élet normális rendje.
Szeretünk mások veséjébe látni, megpillantani igazi arcát, teljes, lemeztelenített valóját, de félünk láttatni mindezt önmagunkban, rettegünk, hogy valódi énünk, amit fel tudunk ajánlani – nem elég. Ha tiszta érzelmekre vágyunk mégis a sebezhetőség, a fedetlen, retusálatlan, igazi arcunk, és a kipakolt múltcsomagunk az egyetlen út. A sebezhetőség vállalása bátorság, annyi, mint megszeretni valakit, aki nem is biztos, hogy viszontszeret, aki talán nem is képes megadni érzelmi biztonságunkat, aki akár el is hagyhat minket egyetlen szó nélkül, vagy aki éppen hű lesz mindhalálig, vagy megcsal, megszégyenít holnap.
Ha szeretünk valakit, akkor tehát elkerülhetetlen, hogy érzelmileg kiszolgáltatottá váljunk, és talán ijesztő, de ez az élet normális rendje. Ha csupán félig vagyunk jelen benne, ha nem mutatjuk meg lecsupaszított valónkat, ha nem adjuk meg magunkat, ha nem értjük meg, ha gátakat szabunk érzéseinknek, akkor gátakat állítunk saját boldogságunk elé is. Kockáztatás nélkül pedig nincsenek igazi találkozások. Egyetlen ölelés, őszinte beszélgetés meghúzza a vészharangokat a fejben. Mit akar tőlem? Mit kezdjek vele? És ő mit kezd majd velem? Ha őszintén kiadom magam, az veszélyes, kockázatos művelet, sérülök, és sérteni fogok, mert sebezhető leszek, és megsebzek. Beengedni valakit, megmutatni igazi, kitakart, retusálatlan arcomat, vállalni, megadni magam, kockáztatni. Ez a mai kapcsolatok kihívása.
