Az exeket elfelejtik, ugye? Sajnos aki a múltat lezárni képtelen, jövőt nem építhet. Régen a szakítás után mindenki elkezdte egymástól függetlenül élni az életét. Ma azonban egy kapcsolat lezárása után általában nem következik egymás törlése a közösségi oldalakon, hisz az a protokollt sértené, nyílt bosszúnak tűnne, mintha már nem értékelnénk egymást, mint Embert. Ez mégis természetes érzelmi lépés lenne, és mindketten sokkal jobban járnánk vele.
A felejtés során az emlékek halványulnak, vagy egészen törlődnek, míg az elengedés során elfogadjuk, és a megfelelő polcra helyezzük egymást, negatív, fájó érzéseinket, a haragot, a veszteséget, az alkalmatlanság sebeit. Azt jelenti, hogy találtam számára egy méltó „rekeszt” a szívemben, és minden történés ellenére is képes vagyok tisztelettel és szeretettel gondolni rá. Ha ez nem történik meg, nem tudunk továbblépni. Ameddig elutasítással, negatív érzelmekkel, bosszúvággyal, erős indulatokkal kötődünk egymáshoz, akkor még nem dolgoztuk fel. A lezártnak hitt emberi kapcsolatok akkor még ott munkálnak bennünk. Latensen megbújnak, alattomosan lappanganak lelkünk zugaiban.
El kell fogadnunk, hogy nem csupán kínszenvedés volt az együtt, valamiért megtaláltuk egymást és kötődni kezdtünk, volt boldogságunk és örömünk is. Muszáj reális és szeretetteljes egyenleget készíteni az együtt töltött időnkről. A szeretlek szó ellentéte nem a gyűlöllek, becsmérellek, ellehetetlenítelek, hanem a szerettelek. Így, egyszerűen múlt időben. És ha szerettelek, azt jelenti, hogy valaha számítottál, hogy helyed volt mellettem és figyeltem rád. Ha szerettelek, akkor elengedtelek. Akkor nem kell távol tartani magam, és óvakodnom tőled, mint valami negatív erőtől, ami pusztító hatással lehet mindennapjaimra, nem kell félnem attól, hogy maga alá temetnek a szakítás romjai. Ma nem tudjuk, hogyan kell valamit szépen lezárni, hogyan kell elköszönni, és elvarrni a szakadozó, szétfoszlott szálakat. A szerettelek a jelen semlegessége, a legnehezebb dolog a gyűlöletet kilélegezni manapság, és beengedni a pusztán emberbaráti érzéseket. Nem kell a jelenben sem szeretnünk, sem gyűlölnünk egymást. Nem kell nosztalgiáznunk, időt vesztegetnünk az elmúlt szerelmek elvarratlan szálainak rendezgetésével, vagy azon tűnődnünk, hogyan fejtsük le egymásról az ördögálarcot, hogy végre meglássuk alatta az ismerős, érzékeny emberi lényt.
A szélsőséges indulatok, a negatív érzések, a fájdalom, az ellenségeskedés a gyászfolyamat haragról szóló szakaszában normális érzések, éppen a ragaszkodásról üzennek, hiszen ha nem lenne mély a fájdalom, akkor csak legyintenénk rá, már régen elengedtük volna egymást. Ebben a szakaszban azért halmozzuk a negatív érzelmeket, hogy képesek legyünk elviselni a szakítás, válás sebét, hiszen ha azt ismételgetnénk, milyen szép volt együtt, még inkább szenvednénk. Ez a fajta elutasítás kell a továbblépéshez, ám ha ebbe beleragadunk, ebben a fázisban megrekedünk, bosszút állunk, szándékosan kárt okozunk, ellehetetlenítjük a másik ember életét, helyrehozhatatlan károkat okozunk, évekig elhúzva a gyűlölködést. Ha leértékeled az exedet, magadat is leértékeled.
Mondhatjuk, hogy az újrakezdés feltétele az elengedés, és bár építhetünk új kapcsolatot az előző kötelék megrogyott, megtépázott alapjaira, mégis csak kénytelenek vagyunk felállni a sarokból, és elkezdeni a romok eltakarítását, a múlt fölösleges kacatjait. Mert csak tiszta, egészséges, lecsupaszított terepre építhetünk új életet, és hogy a szakításunk utáni időszak kizárólag a teljes romeltakarításról szólhat. Lehet új kapcsolatot építeni úgy, hogy az előzőn még nem vagyunk túl. De a hordozott sérelmek, az indulatok nagy valószínűséggel ráterhelődnek az újra. Pedig bezárult egy ajtó, kinyílt egy másik. Odabent napfényes, reggeli frissesség van, egy új nap, új fejezet kezdete, mégsem kezdünk új életet a lerombolt, majd újépített ragyogó tisztaságban. Előbb-utóbb olyasmit is az új szerelem rovására írunk, amihez annak semmi köze, és egyre inkább azt érezzük, érzelmileg nem tudunk eleget invesztálni az új kapcsolatba. Akkor történik meg az elengedés, és akkor válhatunk barátokká akár, ha jelképesen elkészítjük múltunk moziját, közös életünk pozitív kisfilmjét, és azt indulatok nélkül, saját felelősségünkre is rálátva, szeretettel tudjuk végignézni.
