Lehettem volna a mindened

Írta: Király Eszter
2020 január 19

Mondhattad volna a legelején, amikor összegabalyodva feküdtünk azon a szétfoszlott gyékényszőnyegen a parton. Közölhetted volna, hogy a tökéletes szerelmi díszleteket kedveled, nem a posványos, apadó Dunát, az eldobált sörösdobozokat, és a rongyos napozószőnyeget, ami előző nyarak boldogságától volt tépett, de te ezt nem tudhattad, mert akkor még nem ismertél.

Talán hiba volt, hogy veled is azon a szőnyegen csókolóztam, ahol másokkal, talán hiba volt figyelmen kívül a szabályokat, amit az okos lányok kézikönyve ír. Nem voltam okos akkor, egy impulzív liba voltam, aki be akarta kebelezni az életet, két kézzel öleltem volna az egész világegyetemet, vele együtt téged. Te is a hedonizmusom része voltál akkor, a carpe diem attitűdöm, akit öleltem, faltam, csókoltam volna. Te nem hagytad, azt mondtad, sok volt már a szívtöréses baleset, ki is raktad szépen a fénysorompókat a szíved köré, én meg butuska ösztönlényként kerülgettelek, hogyan juthatnék közelebb ahhoz a zónához, amit te intimitásnak hívtál. Lehettem volna a mindened, de csak csókos szeretőd, és jó ismerősöd voltam én. Az ismerős kifejezés nem is állja meg a helyét esetünkben, mert nem ismertük egymást valójában. A kapcsolatunk a következő vicces sémát követte: én kapartam, és mire léptem előre, te kettőt léptál hátra. Így tangóztunk, érintés, és szimmetrikus, gyönyörű, érzéki mozdulatok nélkül. Te nem vezettél, én nem követtelek. Nem voltak szerepeink, én nem voltam nő, és te nem viselkedtél férfiként. Csak elvetted, ami kell belőlem, a testedet hordtad hozzám, a lelkedet minden nap kint hagytad a küszöbön kívül.

Tudhattam volna, hol hibázom, én is beállhattam volna a sorba, hogy gyűlölöm a férfiakat, mert mind csak azt akarják. Nem, nem akarják azt. Ők is vágynak valakire, akinek az ölelésében révbe érhetnének már. Ők is otthont akarnak, családod, támogató hátországot, egy nőt, aki nyugodt, szélcsendes kikötő. Ó, én nem ajnározom a férfiakat, és nem hajbókolok nekik, nem vagyok alázatos, behódoló szolgalélek. De ez a feminista tökös árnyékszemélyiségem, amit folyamatosan vetítettem kifelé megrémítette őt, elriasztottam árkon bokron túlra, és ma szomorú negatív példáinak egyike vagyok, pedig lehettem volna a mindene. Így szakad fel belőlem a sóhaj naponta. De elrejtettem, mélyre szorítottam az érzést, családra, hátországra, otthonra áhítoztam, ahol messzire lát a szemem a horizonton túl. Ezzel szemben előadtam az önellátó, erős nőt, mert hát a felszínen az voltam, és olyan lett a kisugárzásom is, ami egy idő után szépen messzire taszította őt, mintha fertőző betegségben szenvednék.

Nem tudtam én, hol a helyem, eddig minden férfinak, mire az egyetlen kakas a külvárosi környéken kukorékolt mennie kellett. Nyomultam, és közben előadtam az önellátó tökös jégkirálynőt. Csoda, hogy nem tudott kiigazodni rajtam? Édes, simulékony, odaadó cica voltam, aztán kemény csaj, aki megfogta a fúrógépet, és megjavította a redőnyt. Ki akarta venni a kezemből, és nem hagytam neki, itt ezen a ponton hajítottam hófehér rózsát meghalt, virágba soha nem boruló szerelmünk kiterített tetemére. Mert többet nem láttam, eltűnt az októberi ködben, hetvenkét napot bírt ki velem csak, nem többet. Foszladozott a strandszőnyeg íves testünk alatt, ahogy összekapaszkodtunk azon az első augusztusi délutánon.

Szép, tiszta, új ruhába kellett volna öltöztetni ezt a kapcsolatot, hátradobni és levetni a múltat, mint sáros, elhordott cipőt, új alapokra helyezni ezt, ami közöttünk készülődött. Mert hát szép lett volna. Csak hiba csúszott a természet rendjébe, mint amikor egy hernyóból mégsem lesz szépséges pillangó. Vagy emberi mulasztás miatt nem valósul meg az a csoda, amit a gépek már ezerszer lejátszottak fejben. Ilyenek voltunk. Mondhatnám, hogy benned nem volt hiba, hogy makulátlan voltál a szememben, és mondhatnám, hogy lehettem volna a mindened. Tényleg lehettem volna. Nem volt meg az alap, és én nem értelmeztem a szimbólumok üzenetét, a szakadt, állott szagú strandszőnyeget, a málladozó alapot, és semmi mást, csak az eszeveszett testi vágyat, amit éreztünk egymás iránt. Párkapcsolatot akartam játszani, de művi volt minden mozdulatom, azt hittem, téged akarlak akkor. Pedig nem, csak egy lélegző testet szerettem volna magam mellé, hogy ne legyen olyan kínzó a magányom. 

Lehettem volna a mindened. A társad, a szerelmed, a társzerelmed, a hátországod, az érzelmi stabilitásod, a mindennapi szexed, az ágyad, az asztalod, a választásod, a férfias döntésed.

Lehettem volna én a hosszú hajszálak a mosdóban, a rózsaszín fogkefe, a kis női hókuszpókuszok a hálószobában, a széthagyott harisnyák, lehettem volna az eldobált fülbevalók, és az előszobában lerúgott magassarkúk, és lehettem volna én a drágám, megjöttem. Lehettem volna otthon, női kezek, gondoskodás, megnyugvás, simító kéz a nap végén, ölelés, amibe belezuhansz. Lehettem volna virágok a kopott balkonládában, közös képek a falon, lehettem volna reszkető aláírás az anyakönyvi hivatalban, lehettem volna a feleséged. Lehettem volna a mindened.

egyéni konzultáció - Király Eszteregyéni konzultáció - Király Eszter

Facebook Hozzászólások
Kapcsolat

Írj nekem!



Kérem írja be a helyes választ:



anyelfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot!

A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.

Bezárás