Kapcsolataink lazák, felszínesek, semmitmondók lettek és egyre inkább szorongat a felismerés, hogy a sekélyesség, a felszínesség, az érdek megszállta ezt a kort, és az őszinteség, a tiszta érzelem csak ritka madár. Találkozásaink illékony érdekkötelékek lettek, a szerelmeknek nevezett karambolok csupán ideiglenes, sebgyógyító ámokfutások, és ha egyikünk őszintén megnyitja a szívét, kezdődik a héjanász, a nagy drámai összeveszések és nagy kibékülések, a se veled, se nélküled viszonyok, melyekbe valamiért mégis, minden áron invesztálnánk. Ádázul átlépnénk a kapcsolat beszűkült határait, kedves szavakat, beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, igazi találkozást várnánk, hiába. Inkább szívet zárok, és semmiségeket, üres frázisokat, hazugságokat puffogtatok önvédelemből, legyél inkább szabadidőpartner, barát extrákkal, legyél, ami akarsz, közben szögesdróttal védem a szívem, ne is próbáld összetörni.
Halkan, bátortalanul suttogom el a kérdést: leszünk? Meg sem hallod, vagy úgy teszel, mintha nem hallanád, mégis gondolataim telítődnek veled, mintha tenyeremet tartanám egy ismeretlen eredetű vízesés alá, és még nem tudhatom, ihatok –e belőle, vagy sem. De nagyon szomjas vagyok. Kifogyhatatlan vagy és édesen mérgező, félek, a vesztemet akarod és én a tiédet. Azt kívánnám, hagyj magamra inkább, ne háborgass többé, mint valamilyen szellemvilágba átkelni képtelen, rég halott szerettem. De tudom, dolgod van velem. Lezáratlan ügyünk van, el nem csókolt csókjaink vannak, be nem záruló öleléseink, befejezetlen beszélgetéseink és meg nem érkezésünk egy igazi, egymást érintő, valódi együttlétbe.
A simító kezed megállt félúton, az ajkamig elért el a szád, félrehajtott fejed mozdulata mégsem üzent nekem semmit, vagy én nem értem még. Mit akarsz velem? Beszélj, hajolj hozzám, fejezd be, amit elkezdtél. Ne játssz velem, ne hazudj, ne ígérj, ne válj köddé, ne csalj. Csókold el a csókod, fejezd be a simogatást, zárd be az ölelést. Leszünk? Tudom, hullámzol te is, néha úgy hiszed, semmi keresnivalód nincs a közelemben, olykor igyekszel kijelentkezni az életemből, mint szállodai szobából, hátra sem nézve, az ágyneműt és törölközőt kupacba gyűrve, hogy a hely egyáltalán semmilyen emléknyomot ne hagyjon rajtad.
Leszünk? Megjelensz, háborgatsz, fészekrakó leszel a gondolataimban és tudod már, hogyan legyél hatással rám. Hagyod, hogy közel érezzelek, és találkozásunkat valamiféle misztikus-karmikus folyamatnak tudjam be, mert nekem is kellenek válaszok. Nem látod? Milyen hosszú utat jártunk be már külön-külön, csuklónkon ott a jel, láthatatlan ezüstszálakkal kötözött össze minket a lehetőség, hogy nekünk dolgunk van egymással, éljünk vele, ereszkedjünk bele, adjuk át magunkat. Ott cirkulálok a fejedben, megtestesítelek, odavarázsollak az útra, amerre én járok.
Végzet, vagy szerelem ez, ne adj neki nevet, ne definiáld, teljesen mindegy, amíg szeretem, hogy így az utamban állsz. Leszünk? A sorsom egyenesen, szabályosan haladna, de te akaratomnak engedelmeskedve, útonálló vagy és hivatásos, tehetséges szívrabló. Fejezd be, amit elkezdtél. Csókold el a csókod, záruljon be az ölelésed. Játszd el a zenénket, fesd le az életünket, rajzold meg, színezd ki, mert most ott áll a vászon, letakarva, magányosan, befejezetlenül.
