Egy kapcsolat megszakadása is gyász, veszteség, és ugyanúgy végig kell vánszorognunk a lelki feldolgozás fázisain. A ránk szakadó magány jobban sajog, mint a fizikai érintés hiánya. Önostorozó lélekéheztetésbe kezdünk, ami szomorú, magányos cselekedet, és ha túl sokáig végezzük, életstílussá válhat, zsémbes, irigy, besavanyodott, rosszmájú embert formálva belőlünk. Pedig aki elment, nem vitte magával a napot. Nem kell a tükröket letakarni, és nem kell megállítani az órát az ő kedvéért.
Számunkra nem állt meg az idő. Nem kell besötétíteni a szobát, egyetlen életterünket, mert az életet élni kell, mégis micsoda egy ócska közhely ez. Mert a múlt tündérmeséje rémálommá változott, sarokból előugró, kárörvendőn röhögő démonok látogatnak éjjelente, reménytelenül megrekedünk a gyászfolyamat elején, csak tagadunk, nem akarjuk elengedni és meggyászolni, aki elment. Mert vele együtt álmot, jövőképet, életvitelt, napirendet, rituálékat veszítettünk el.
Mint amikor káros szenvedélyről próbálunk küszködve leszokni, és a mozdulat hiányzik. Nem a tüdőbe szívott mérgező nikotingőz, nem az a néhány perc felszabadultság, hanem a mozdulatok. A rituálé hiányzik, ami a szerelmet körülvette, bekeretezte, hétköznapivá, biztonságossá, kiszámíthatóvá tette. A két órán át tartó reggelik, a közös helyek, ez a mi helyünk, mondogattuk kipirulva, öntudatosan, a szerelemtől magabiztosan. Az állandóságból kimozdíthatatlan közös programok, közös barátok, közös hobbi, szenvedély, fözőtanfolyam, és ejtőernyős oktatás, vasárnapi mozi, neki vajas, neked sós popcorn, és örökös, folytonos, látszólag soha véget nem érő többes szám.
Újra kell rajzolni magunkat egy olyan képen, ahol egyedül mosolygunk. Mégis önsértő mazochizmussal újra és újra át akarjuk élni az éveket, ami elmúlt, mintha mindig vissza akarnánk pörgetni a filmet a legszívtépőbb jelenethez, és sírnánk, egyre csak sírnánk.
Meddig kell gyászolni egy szerelmet? Meddig kell jelképesen feketében járnunk, mikor dobozoljuk be az emlékeket végleg, és dobjuk le a szemétledobón? Mikor töröljük ki a telefonszámát, mikor legyen az, amikor már nem ő az első gondolatunk reggelente, mikor váljunk le egymásról végleg? Mikor nem fogjuk már hallani a cipőtalpai kopogását az ablak alatt a hajnali csöndben? Önvédelemből csináltunk félhomályt, meddig tart még az ideiglenes paralízis a szívben, és a végtagokban? Egy ideig még tart. Kitartás, időre van szükség. Ha néhanapján újra kilépünk a fényre, a hátsó kijáratot használjuk, látni sem akarjuk, ahol ő valaha járt. Idő. Egy év, hivatalosan, ha meghal egy szerettünk. Ha letelik a gyászév, akkor majd újra kezdődik az élet. Akkor levetem a fekete ruhát, és másnap belebújok a színesbe, élni, lélegezni fogok újra. Egyetlen év elég?
Legyünk barátok, mondjuk kínok közt, görcsbe rándult aggyal, keserves grimasszal az arcon. Megöltük, szétzúztuk, agyongyötörtük egymást a kapcsolatban, belátjuk, hogy vége. De egy elmúlt szerelem soha nem lehet azonnal, varázspálca suhintásra barátság. Egymásról le kell válni, és át kell értékelni a másik embert, útjára engedni, és nem figyelni többé a lépéseit, még távolról sem. Nehéz elfogadni, hogy két hihetetlenül különleges ember, akik imádták egymást, most senkik. Vannak a párkapcsolatban élők, és vagyunk mi, ismételgettük büszkén, ne menjünk le mások szintjére. És lám, nekünk sem sikerül, itt állunk bátortalanul, szárnyszegetten, most hogyan tovább? Mi nem leszünk a szakítás után sem hétköznapi páros, éretten majd kézben tartjuk a dolgokat, „maradjunk barátok”. Maradjunk kapcsolatban. Miért? Soha nem lesz vége. A régi szokások nehezen halnak meg, tartja a mondás. Mit teszünk? Összekeverjük a megszokást a szerelemmel. Jönnek újra a vasárnapi mozik, a reggelik a közös helyen, a neki vajas, neked sós popcorn… Bonyolult kapcsolatban, írod a facebookra, tudat alatt rebbenő örömmel, mert a bonyolult mégsem azt jelenti: egyedülálló. A világháló rengeteg lelki terhet pakol ránk, oroszlánszívűnek, és lánglelkűnek kell lenni manapság, hogy a világmindenség elé tárjuk, mi bánt, és megosszuk kapcsolati státuszunkat.
Nehéz kilépni a megszokás puha, jól bevált, kényelmes, kikönyökölt, régi játszóruhájából, és belebújni, egy hideg, szúrós, idegen valamibe, ami taszít, elriaszt, és viszket tőle a bőrünk. Pedig meg kell tenni, át kell esni rajta, és láss csodát, elkezdődik a gyógyulási folyamat, egyszer csak észrevesszük, nem haltunk bele a szerelem elvonási tüneteibe, és a boldogságnak rengeteg más árnyalata is van.
A vége azt jelenti: vége. Amikor a moziban a film végén kiírják, nem toporzékolunk, és nem követeljük, hogy de igenis folytassátok a filmet. Mindig vannak és lesznek emberek, akik ott maradnak a moziban még néhány percet, mert mélységesen a film hatása alá kerülnek, egy másik dimenzióba, és időre van szükségük, hogy visszatérjenek a valóságba. Időre. Aztán ők is felállnak, és otthagyják a mozit. Hazamennek és nem a filmet élik tovább. Néhanapján még gondolnak arra, mit adott nekik, változtak-e általa, formált-e a személyiségükön. És eszükbe juthatnak katartikus jelenetek. Nehéz kilépni a megszokás puha, jól bevált, kényelmes, kikönyökölt, régi játszóruhájából, és belebújni, egy hideg, szúrós, idegen valamibe, ami taszít, elriaszt, és viszket tőle a bőrünk. Pedig meg kell tenni, át kell esni rajta, és láss csodát, elkezdődik a gyógyulási folyamat, egyszer csak észrevesszük, nem haltunk bele a szerelem elvonási tüneteibe, és a boldogságnak rengeteg más árnyalata is van.