Megéri küzdeni egy férfiért?

Írta: Király Eszter
2018 szeptember 11

Egész eddigi életemben küzdöttem. Rossz csillagzat alatt születtem, már a születésemkor inkubátorok bántó fényeibe pislogva, oxigénért zihálva harcoltam az életemért, és anyám simító, szerető keze ciróka terápiával ösztönzött az életre. Mindent szívére vevő ember vagyok, érzékenységem van, hogy eltaszít másokat, bonyolult vagyok, és nehéz engem szeretni. Régebben sokan kopogtatás nélkül bejöhettek hozzám, úgy gyűjtöttem az embereket, hogy nem szelektáltam őket, mint a szemetet.

Az évek múltak, és van, hogy valaki arca még felrémlik, amikor nem csavarom vissza a fogkrémtubus tetejét, vagy ferdén vágom a kenyeret. Felrémlik az arc, a múlt démonjai néhanapján behuhognak az ablakon, hatást várnak, és reakciót, hogy majd jól összetörnek, meg kibillentenek az egyensúlyomból. De felszívódnak, amikor szembe nézek velük, és mosolyogva szólok, hogy megvendégelném őket fehér asztalnál. Ma már szelektálom az embereket, tudatos emberbarát vagyok, megválogatom, kit engedek a vaskapukon túl. Nem halmozok mindenféle színes, tetszetős, ízlelőbimbóimat lázba hozó, ám szervezetemre, lényemre ártalmas, mérgező emberi kapcsolatokat. Egyetlen pillantásból, és beszélgetésből kiszűröm a junk-ot, az érdekembert, az arctalan kalandort, az energiavámpírt a tehetséges szívrablót.

Harcolni egy férfiért? Megtettem, igen. Mert néztem, és nem láttam. Nem akartam látni, elvakított a saját szétrugdalt egom, az emberek véleménye, a fotós kirakatában mosolygó, furcsán groteszk, első és utolsó közös képünk. Küzdöttem egy férfiért, pedig már régen nem volt az enyém, talán sosem volt. Átfogtam a testét szeretetéhes polipkarokkal, és azt hittem erős vagyok, hogy vissza tudom, hozni az életbe, az életünkbe, és tovább folytatjuk a tündérmesét, amit a szépre retusált képeken elkezdtünk. Nem tudtam, akkor még nem értettem, hogy szánalmasan gyenge vagyok, hogy hüppögök a sarokban, mint egy gyerek, akinek elvették a legszebb, és legígéretesebb játékát. Azt gondoltam, nekem is a legszebb, legcsillogóbb, és irigylésre méltó játékokkal kell játszanom, mert így van megírva, ez van szabványkönyvben, így simulok a sablonba. Az a férfi régen nem volt az enyém, csak én nem vettem észre. Jól emlékszem arra az estére, ha volt is valaha női méltóságom, azon az éjjelen szépséges, rakoncátlan, fehér igazgyöngyként végképp elgurult mind, és én csak térdeltem ott, keresgéltem a gyöngyszemeket, és a szoba levegőjében még mindig ott volt annak a férfinak az illata.

Az erőt kellett volna látnia bennem, függővé kellett volna tennem őt, és nem a térdre boruló, méltóságát vesztett, összetört, zokogó énemet kellett volna látnia utolsó emlékképként. Igazából egész rövidke közös életünkben az erőt kellett volna látnia, ebbe beleszeretett volna, ezt imádta volna, és akkor folyton azon igyekezett volna, hogy táplálja az erőmet, hogy még inkább ragyogjak. Azt kellett volna elhitetnem kacér női bujaságommal, hogy nélküle is lélegzem, sőt mi több, ragyogok. Milyen buta voltam, úgy gondoltam, azt kell elhitetnem vele, hogy nélküle semmi vagyok, mert minden cselekedetemmel azt üzentem, nélküle összerogyok, mint egy rossz, olcsó, vásári rongybaba, és nem így kellett volna, hogy történjen, mennyire nem. Nem látta bennem az erőt, nem tettem függővé, nem őrült meg értem, nem ült a lábtörlőmön napokon át, nem ment ki az ajtón, nem mászott be az ablakon, és nem csúsztatott hervatag virágcsokrot a levélrésen át. Egyáltalán semmit nem tett értem. Ökölbe szorítottam a kezem, ő meg szépen kifolyt az ujjaim közül,  mintha kristálytiszta hegyi patak vize lett volna. Úgy akartam inni, mohón kortyolni belőle, hogy nem vettem észre, már régen elfolyt, elillant a kezeim közül.

Harcolni egy férfiért? Lehet, hogy reménytelen, régimódi időutazó vagyok, de engedem a férfit küzdeni, és segítek neki, hogy ez a küzdelem sikerélménnyel párosuljon. Ha a nő úgy küzd, hogy a férfi régen nincs ott, sem testben sem lélekben, akkor az a férfi bepánikol, űzött vadnak érzi magát, még inkább beveti magát az éj sűrűjébe, és tűvé tehetjük érte az egész világmindenséget, ő már nem jön vissza. Le kellene tenni a küzdés terhét, a megfelelési kényszer, és az elfogadásért könyörgés úgyis nagyon húzza már a vállat.

Harcolni egy férfiért? Minden nőnek látni kellene, és nem csak nézni. Tudni is, és nem csak érezni. Érezni bárki képes, de tudni, hogy mikor kell szabadon engedni, csak kevesen. Van, hogy elmegy, magadra hagy, hogy gondolkodj, és realizáld, min kellene változtatnod. Hogy végre ráébredj, csak vele haladhatsz tovább az úton. Ilyenkor kell mélyen magadba nézni, számvetést készíteni, és igen, harcolni, inni belőle hűs, finom kortyokat, mert ott van még, ott a tenyeredben. Miért harcolsz, amikor már régen nincs ott? Sokáig küzdöttem, megfelelésért, elismerésért, szeretetért, elfogadásért, már nem teszem. Ki minek gondol, az vagyok annak, nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy jó vagyok.

 

Facebook Hozzászólások
Kapcsolat

Írj nekem!



Kérem írja be a helyes választ:



anyelfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot!

A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.

Bezárás