Az úton nem kell mindenáron együtt haladnunk. Ahhoz is igazi kurázsi kell, hogy észleljük és ki tudjuk mondani egymásnak: szorongok, elárvult vagyok, és fogalmam sincs hogyan tovább. De hátrahagylak téged, aki visszahúz, aki ráül a lelkemre, lélegezni sem enged. Aki a bőrömbe mélyeszti ragaszkodása karvalykörmeit, aki belőlem szívja az energiát, akivel csak látszólag haladunk, mert ezt vetítjük kifelé szép, színes, szélesvásznú filmen. De az emberek unják már a mozinkat, átlátnak rajtunk, cseppet sem vagyunk hitelesek. Néha nincs más út, mint elengedni, ami méltatlan. Alulmotiváltságot hozó munkát, boldogtalanul vajúdó párkapcsolatot, és minden érdemtelen, értéktelen élethelyzetet, melyet ezerszer próbáltunk megjavítani, mégis feszengünk és fulladozunk benne, mint rosszul szabott ruhában. Jobb hátrahagyni, lezárni, elvarrni, és egyedül menni tovább. Nem kell mindenáron útitárs.
Mikor van vége egy kapcsolatnak? Amikor már méltatlan. Amikor már hiába evezünk egy csónakban, ő mindig ellen kormányoz, hátráltat, tévutakra visz, és baljóslatú lélekvesztők felé irányít. Amikor nem látja, amit, én, nem hallja meg amit gondolok, és nincs benne az álmaimban, mert már képtelenek vagyunk egymásra hangolódni, és nem is tekintünk egy irányba. Már nincs zenénk, amire egy ütemre harmóniában táncolnánk. Nekem már nem tetszik az övé, és ő nem viseli el az enyémet. Mikor van vége? Amikor már nehéz. Amikor fújtatva cipelni kell, és már nem esik jól, nincs már értelme, nincs célja. Elveszett a kapcsolat ártatlansága, spontán bája, kelleme, „sóhajnyi borzongása”, csipetnyi izgalma”. Amikor teher. Kellemetlen, idegesítő kötelesség. Hatalmi harc. Belülről feszítő, kimondatlan szitokszavak. Ideges sóhaj. Vánszorgó órák, és kényszeredett mosoly.
Félünk a változásoktól. Azt mondjuk, még nincs itt az ideje. Még nem állok készen. Nem vagyok elég erős. Mihez kezdenék nélküle? Az útra nem lépünk rá, az ajtót nem nyitjuk ki, vagy nem lépünk be rajta. Nem hagyom el, mert vannak nála sokkal rosszabbak, vagy nem megyek hozzá, mert biztosan vannak nála jobbak. Nem tudjuk, milyen lesz a járatlan út, ami most ijesztő feketeségben ásít a távolban. Nem tudjuk, már milyen az élet nélküle, bármilyen mostohán bánik is velünk. És nem tudjuk, milyen lesz az élet vele, aki most azért várakozik, hogy gyűrűt húzzon az ujjunkra. Miért nem vagyunk bátrak, életrevalók? Miért nincs merszünk kitörni a megszokás komfortos rezervátumából? Miért tétovázunk, miért keresünk kifogásokat? Miért nincs bátorságunk belépni új ajtókon, és miért időzünk ott, ahonnan legszívesebben kitessékelnének, mint hívatlan, alkalmatlan időben érkezett vendéget?
Vágyjuk a másik kizárólagos szeretetét, meg akarjuk tartani, vágyjuk ezt az örökkön örökké tartó, tenyéren hordozó állapotot, a testi és lelki komfortérzetet. De elkezdünk irányítani, kontrollálni, és ahelyett, hogy úgy hordoznánk a tenyerünkön, mintha vizet tartanánk, elkezdjük birtokolni, kezünk szorításával megfojtani a másikat. A kapcsolat elvesztésétől való félelmünk függőségi helyzetet eredményez, és minél inkább kiszolgáltatottá válunk, annál zsarnokibb módon próbáljuk magunkhoz láncolni a másikat. Ha elmúlik a szenvedély mámora, mi marad nekünk? A kényszerítő kontroll, a szabadság és az autonómia elvesztése. A szerelem tisztasága odalesz, megfakul. Hízelgek és fenyegetlek, korlátozol, megszabsz, és kontrollálsz. Ezek valóban a szerelmünket szolgáló törekvések, vagy csupán az egonk az, ami dominancia harcokra kényszerít bennünket? Hatalmunk fitogtatása valójában a gyengeségünk, gyarlóságunk, és félelmünk leplezése, nem megyünk vele semmire. És ha a másik meg akar felelni, és behódol? Milyen csatát nyertünk, miféle diadal ez? A szerelem kárára válik minden, mert ő aláveti magát, az én szememben pedig többé nem ugyanaz, tartást veszít, leértékelődik. A kikényszerített harmóniát többé soha nem tudjuk valódinak megélni.
Mikor van vége egy kapcsolatnak? Nem akkor, amikor kimondjuk, amikor hivatalossá tesszük. Sokkal hamarabb. Észrevétlenül, apró léptekben szeparálódunk, leválunk, elmúlunk egymás életéből. Van a látszólagos közös életünk, és lesz a külön életrész, amit kialakítunk önmagunknak. Oda a másiknak majd tilos bemenet. Élmények érnek, de már nem ő az első, akivel megosztanám. Nem a szakítólevelek, és nem a könnyek jelentik azt, hogy elköszöntünk egymástól. Van az a tétován sóvár másik testre tévedő tekintet. A szemek, melyek mástól csillognak, másik illattól, más angyalhangtól, másik testtől. Ezt látjuk, érezzük, és bár csendben maradunk, nem szólunk érte, mégis ugyanolyan harsogó intenzitással fáj, mint a fejünkben megszólaló vészcsengő. Nézzük, szemléljük egymás arcát, nem üzen már semmit, tekintete mélységes mély, behomályosodott víztükör. Nézzük, és átsiklunk rajta, nem leszünk vidámabbak, és nem szomorodunk el tőle. Szerelmünk ablakait besötétítette a közöny. Amikor szeretkezünk, magunk vagyunk. Lásd, eddig tart a kapcsolatunk.
