Kommunikációnk milyensége határozza meg kapcsolataink színvonalát. Nagyon sok pár életét jellemzi a felszínesség, az alapvető problémák, az őszinteség hiánya, az intimitás kerülése; a problémák szőnyeg alá seprése. Fojtogatnak a ki nem mondott szavak, a tisztázatlan sérelmek. A feszültség pedig egyre csak gyűlik, ami végül az elviselhetetlenségig fokozódik, majd egyszer csak indokolatlan intenzitással robban, egészen bagatellnek tűnő, érthetetlen, véletlenszerű szituációkban. Az elfojtás hatására ráadásul állandó felfokozott állapotba kerülünk, ami fizikai tünetekhez, szorongáshoz, végül teljes kiégéshez vezethetnek. A csend, a passzivitás, a megfagyott kommunikáció tehát hátráltató és frusztráló, ráadásul idővel olyan magas érzelmi falakat építünk, hogy végleg megszűnik az érintés, meggyengül az intimitás is közöttünk. Hogyan gyógyíthatjuk a kapcsolatunk sérüléseit? Beszéddel, és még több beszéddel.
Minél kevésbé vannak meg a kommunikáció íratlan, de nagyon is elvárt keretei, annál kevésbé vannak rákényszerülve a párok, hogy érzéseiket átgondolják, és higgadtan kommunikálják egymás felé. Ez egy játszma, amihez két ember kell, éppen ezért a változás is kettőnk munkája kell, hogy legyen. Nagyon szeretnénk, hogy a másik megváltozzon, ám ezt mégsem tudjuk kontroll alatt tartani. Az asszertivitás az arany középút a passzív, behódoló, alárendelt, illetve a fenyegető, agresszív, domináns magatartásforma között. A szív szintjén kapcsolódunk. Ezáltal úgy érvényesítem akaratomat, elképzeléseimet, szükségleteimet, hogy hozzásegítem a másikat ahhoz, hogy az ő érdekei sem sérüljenek. Valódi szeretet, empátia és elfogadás akkor lesz a kapcsolatban, ha mindkét fél képes felismerni és tiszteletben tartani a saját és a másik határait.
Minél inkább látjuk egymás értékeit, annál hálásabbak vagyunk a közös életünkért, és annál nagyobb valószínűséggel maradunk együtt egy harmonikus kötelékben. Figyeljünk a pozitív tulajdonságaikra, hiszen az az ember, aki annyi pozitív változást, szépet és jót hozott az életünkbe, még mindig ott van mellettünk, csak lehet, hogy most nem látjuk őt „szerelmes látásmóddal”. Mondhatjuk, hogy a szőnyeg alá söprés, az eltusolás, a rálegyintés, és a dermedt csend is egyfajta konfliktuskezelés, mégis hosszú távon meddő folyamat. A tisztázó beszélgetések célja, hogy vádaskodás, düh, és kritika nélkül megfogalmazzuk negatív érzéseinket. Nem azt üzeni, hogy az érzelmeink kihűltek, és nincs más út számunkra, mint a válás, vagy a szakítás, hanem éppen a szándékot mutatja, hogy meg akarjuk javítani, mert még fontos, mert még számít, kapcsolatunkban nem állt be a közöny csendje. A destrukciót, a rombolást az jelzi, ha nincs egymásra fókuszált figyelem, egymásra sem nézünk, gondolataink nem találkoznak, párhuzamosan kommunikálunk, vagyis mindenki „sakálnyelven” ordít és csak hajtja a magáét.
Fontos, hogy beszéljünk egymásnak a félelmeinkről. Mi az ami a legmélyebb vívódásunkat, szorongásunkat okozza? A vádaskodás, a panaszkodás, és a sajnálkozás csupán a kilátástalanság és a passzivitás elhatalmasodását eredményezik. A cselekvőképességbe helyezkedést a mély beszélgetések, a túlélőterv, a figyelem, a jelenlét erősítik, és az „együtt átvészeljük, egy csapat vagyunk, együtt megoldjuk” mondatok.
A figyelemnek, hogy azt adjuk, amitől a másik szeretve, elfogadva, megnyugodva érzi magát, most különös jelentősége van. Az „itt vagyunk egymásnak” érzést kellene erősítenünk, azt, hogy tragédiáink, kibírhatatlannak tűnő, nagy viharaink idején is összekapaszkodunk a bajban, és együtt tartjuk azt a tépett esernyőt. Ez a szövetség lényege.