Napsütötte Toszkána – Mindig, örökké

Írta: Király Eszter
2018 június 28

Vannak filmek, melyek minden alkalommal megtanítanak valamire, akárhányszor is látjuk azokat. Szíven ütő mondatok, öntudatra ébresztő párbeszédek csalnak könnyeket a szemünkbe, vagy éppen csillogó szemekkel mosolygunk egyfolytában, mert igen, ezek a sorok egyenesen nekünk íródtak, rólunk szólnak, minket céloznak, és kíméletlenül üzenni próbálnak. A Napsütötte Toszkána is ilyen film. Mert segít maradni, vagy éppen segít elindulni, és ha megértettük amit üzenni próbál, akkor már nem fáj annyira összecsomagolni, és távozni.

Nem fáj egyedül állni szomorú, magányos házak nappalijában, és lemondani ingóságokról, és ingatlanról, és vállalni, hogy nem maradt egy lyukas garasunk sem, csak a könyveink, és egy kék váza, amiből erőtlenül, és bénultan az előszoba szőnyegre öntjük a vizet, mielőtt régi életünk kulcsait távozás előtt végleg letesszük a komódra. Ez a film ugyanakkor maradni is segít, akkor könnyű szívvel maradunk ott, ahonnan félig már kilógott a szívünk, és a lábunk, mert azt gondoltuk, semmi keresnivalónk nincs már arrafelé. Pedig dehogynem.

„A ház magas, szögletes, barackszínű, kifakult zöld spalettákkal, régi cseréptetővel, és van egy vaskorlátos erkélye is, ahol hajdan a hölgyek legyezgették magukat, és nézték, mi történik odalenn. Lent egyelőre tüskebokrok, elvadult rózsák és térdig érő gaz. Az erkély délkeletre néz, egy mély völgyre és Toszkána hegyeire. Amikor esik az eső, vagy csak beborul, a ház homlokzata aranyban, sziénabarnában, okkerben játszik, és egy korábbi skarlátvörös festékréteg is átsejlik néhol, mintha egy doboz zsírkréta olvadt volna meg a napon. Ahol a vakolat lehullott, előtűnnek a durva kövek is. A ház egy strada bianca, azaz egy fehér kavicsos út fölé magasodó teraszos domboldalon áll, gyümölcsfák és olajfák között. A „Bramasole” név a bramare – „vágyakozni”, illetve a „sole” – „nap” szavakból tevődik össze, vagyis azt jelenti „napra vágyó”. Mint én.”

A Napsütötte Toscana üzenetét leginkább azok értik, akik arcára már odatévedt egy mély, szomorú gondolkodóránc, tudják milyen teljesen egyedül átvészelni egy tomboló, pusztító vihart. És talán megtapasztalták, milyen a harmatos, tiszta reggelen öntudatlan, mély álomban heverni, kizárni a külvilágot, és kivárni, húzni az időt, nem ébredni még öntudatra, mert ki tudja, mit hoz az új nap. És nagyon is átérzik, milyen fehér ruhát ölteni, és elindulni egy férfi után, akivel útjaink minduntalan elkerülik egymást, mert a sorsunk úgy akarja. Neki nincs türelme, kitartása, ragaszkodása várni, de arcunkat két kezébe fogja, úgy búcsúzik. Szépen, cizelláltan, szeretettel magyarázza el, hogy ő még nem a mi végleges utunk, neki csupán egyetlen dolga volt az életünkben, hogy kissé megmelegítse átfázott lelkünket.

„Ha összeütközünk valami jóval, meg kell tartanunk. Meg kell tartanunk, amíg eljön az ideje, hogy elengedjük.”

Mikor és hogyan történt pontosan? Mikor tűntek el a törmelékek, mikor szállt el a por, mikor tisztult ki a levegő? Mikor húzódtak vissza az ijesztgető, csúfolódó, paprikajancsi fejű démonok? Mert reggelre kelve kétségkívül rend lett. Hívogató, barátságos, napfényes, madárcsicsergős tisztaság. A vihar jelképesen is elmúlt, ideje végleg hozzáfogni a romeltakarításhoz, a munkások is megérkeztek, ne féljünk tehát, nem vagyunk egészen egyedül.

"A sajnálkozás csak időpocsékolás. Siránkozás a múlttal, ami megnyomorítja a jelent. Hogy akar ismét boldog lenni, ha állandóan szomorúságban fetreng?”

Mert van úgy, hogy nem csak magunkat, női önbecsülésünket, önmagunkba vetett hitünket, önbizalmunkat kell újjáépítenünk, hanem mindezzel együtt egy romjaiban álló házat is renoválnunk kell. Ami valójában gyönyörű, csak összeroskadt, beleharapott az élet, szétzúzta az idő, de megérdemli, hogy újra szép lehessen, ha hiszünk benne. Ott van a poros, méltatlan, megalázott, elhagyatott felszín alatt a szépség, és az erő, csak elő kell hívni, nincs is más dolgunk.

„Tudja, mi a legrosszabb egy válásban? Az, hogy tulajdonképpen nem öli meg, mint egy szívlövés vagy egy frontális ütközés, pedig hasonló. Mikor a holtodiglan-holtomiglan után azt kapom, hogy sohasem szerettelek, azonnal meg kellene halni. Ilyen szívlövés után nem volna szabad felébredni és tépelődni a saját vakságunkon. (...) Valahol biztos tudtam persze, csak féltem észrevenni az igazságot. A félelem viszont hülyeség.”

Amikor csöndesen szólnak, hogy készen áll a ház, a felújítás véget ért, elönt minket a félelemmel vegyes izgalom, mintha rengeteg ember előtt kellene improvizálni hirtelen valami színpadon, és nekünk nem szóltak volna előre. Aztán kihúzzuk magunkat, nagy levegőt veszünk, és rájövünk, hogy ez a mi nagy napunk. Mert a ház készen áll, és mi is készen állunk, újrakezdtük, és megcsináltuk. Kívül-belül rend van, minden működik hirtelen, ömlik a csapból a víz, és mi végre igazi könnyű álomra szenderedhetünk, felhagyhatunk végre a boldogság, a katicabogarak hajszolásával. Mert körülnézve ráébredünk, mindenünk megvan, amit valaha szerettünk volna.

„Az Alpok egyik részén Ausztriában, amit Semmeringnek hívnak, lehetetlenül meredek és rendkívül magas hegyek vannak. Építettek itt egy vasutat, ami összeköti Bécset Velencével. Megépítették a síneket, még mielőtt létezett volna az út megtételére alkalmas vonat. Megépítették, mert tudták, hogy egy napon megérkezik.”

 

Facebook Hozzászólások
Kapcsolat

Írj nekem!



Kérem írja be a helyes választ:



anyelfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot!

A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.

Bezárás