Ne szeress olyannak, amilyen vagyok. Láss bennem többet!

Írta: Király Eszter
2018 október 09

Aki szeret, az látja a hibáimat, de nem hagyja azokat egészen rám, nem keres holtomiglan mentséget a gyengeségeimre és botlásaimra. Aki szeret, az nem a cinkosom, a bűntársam a gyengeségben, a passzivitásban, az ígéret megszegésben, a bénult tétlenségben, hanem sokkal feljebb, és sokkal messzebbre néz, mint ahogyan én szemlélem magam bátortalanul a tükrömben.

Nem hagyja, hogy sötét óráimban magammal rántsam, hogy lehúzzam, hogy olyan életet erőszakoljak rá, amire ő sem, én sem vagyunk hivatottak. Aki szeret, az okosan tudja kezelni ezt a furcsa kettős látást, hogy kétféleképpen lehet értelmezni engem, látja az esetleges meghasonlottságomat, a motiválatlanságomat, a megrekedt, stagnáló, útkereső énemet, és lát egy gyönyörű másikat, egy olyat, aki lehetnék. Nem olyannak szeret, amilyen most vagyok, mert ez nem én vagyok, ez csak egy szűk, kényszerjelmez, amiben feszengek, és kényszeredetten vigyorgok, mert azt akarom, elhiggye, hogy minden rendben. Aki szeret, az nem legyint ilyenkor rám, nem fordul be a sarkon, és nem hagy lógva, hanem ott marad, mert menekülni, lelépni a helyszínről bárki tud, de aki szeret, és ismer, azt nem ilyen fából faragták. Az nem sokáig hagyja, hogy rejtegessem a kincseimet, azt, aki lehetnék, az sokkal többet lát meg bennem, mint amilyennek hazudom magam.

Aki szeret, azt akarja, mutassam többnek magam, mert több is vagyok. Az kimondva, vagy kimondatlanul azt üzeni, hogy igyekezzek, mert ő is igyekszik, mert fontos neki a mi kettősünk, és megtesz mindent érte, erőn felül működteti, de egyedül van, elfárad benne, ha nem segítek.

Aki szeret, az látja, hogy milyennek kellene lennem. Ezek nem lelket nyomorító, lábujjhegyen, csendben lopakodó, önző elvárások, hanem apró, mégis fontos dolgok, amiket megteszünk a másikért. Az elvárások kinyírják a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. Elfedik a varázslatot, nem szemlélnek csodálattal, nem gyönyörködnek tökéletlenségünkben, senki nem örül bukdácsoló létezésünknek, és senki nem szeret minket önmagunkért. Ahogy nem várhatom el, hogy süssön a nap, ne essen az eső, ne legyen forgószél, szivárvány, szállingózó hó, vagy csontig hatoló fagy, úgy a másiktól sem várhatom el, hogy lépjen ki egyéniségének meglepő, nem mindennapi, egyedi, vagy éppen hétköznapi jelmezéből, köszönjön el tőle, tegye fel azt a polcra, és álljon előttem meztelenül, magasra tartott karokkal, majd én felruházom új, nekem tetsző tulajdonságokkal, az én elvárásaim szerint.

Akit szeretek, az számít nekem. Aki szeret, az karomnál fogva rángat ki az önsajnálat pocsolyájából, mutassak többet, legyek végre több, mert ő úgy, és olyannak lát, ahogyan önmagamat sohasem látom. Akit szeretek, azt mindig szebbnek, többnek, szeretetreméltóbbnak, jobbnak, nemesebbnek látom majd, mint ami valójában, és ez így van rendjén, kár tagadni, vagy belemagyarázni bármi mást. Aki nem igyekszik, azt maga alá gyűri a közöny. Az üres kagylóhéj-életek szomorú áldozatává válik, és életét mintha csak egy tehetséges díszlettervező rendezné át értő kezekkel időnként, a körítés mindig szép, tetszetős, stílusos és finom tapintású, de a felszín alatt már egy jó ideje nincs semmi sem. Csak zéró kommunikáció van, és az elhidegülés, a társas magány szégyenletes és sajnálni való állapota. A felfüggesztett tükrökben egy ismeretlen néz vissza rájuk, kemény, rideg, markáns vonásokkal. Új énük megfelelően adaptálódik az új, kiüresedett életstílushoz, alkalmazkodó készségük bámulatos, beszélni is elfelejtenek ők ketten egymással, nem találják a hangot, pedig egy fedél takarja be őket éjjelente.

Az emberi természet kiszámítható, elengedni, veszni hagyni, rálegyinteni mindig könnyebb, mint teperni, kúszni, mászni, küzdeni, teljes figyelem odafordulással óvni, vigyázni valamit. De aki szeret, az igyekszik. Nem megfelelni, behódolni, elvárásoknak megfelelni, vagy sablonba simulni. Hanem elsajátítani ezt a csodálatos kettős látást, amire csak a szeretet képes. Hogy kétféleképpen lehet rátekinteni egymásra: egyszerre látjuk a másik megrekedt, stagnáló, riadt, útkereső énjét, és látunk egy gyönyörű másikat, egy olyat, aki valójában lehetne. És segítünk neki azzá válni.

Facebook Hozzászólások
Kapcsolat

Írj nekem!



Kérem írja be a helyes választ:



anyelfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot!

A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.

Bezárás