Nekem férj kell. Olyan, aki felfedez magának akkor is, ha éppen nem ragyogok ki a tömegből. Aki meghódít, bókol, udvarol, és tudja még, milyen egy igazi, ódivatú randevú. Olyan, aki az utóbb említett kifejezésekhez nem használ értelmező szótárt, vagy nem tekinti azokat múlt század eleji, idejét múlt, fölösleges időhúzó tevékenységnek, átugorható fázisnak. Engem pedig mindezért nem tart őskövületnek, vagy lovagkorból visszamaradt, hibbant időutazónak.
Nekem férj kell, aki nem „rámír fészen”, hanem elém áll, és valódi szemkontaktust létesít velem, virágot hoz, és úgy súg nekem simogató, cirógató szavakat. Akit csillogó szemmel, elpirulva figyelhetek, és nem teszek semmit, mégis minden úgy van, ahogyan lennie kell. Nekem férj kell, aki italra hív meg, és nem üccsire, akivel randevúzok, és nem összefutok, vagy talizok, aki tudja jól, hogy bennem összeomlik egy róla alkotott szépséges idea, ha „udvariasan” maga elé enged az étterem, vagy kávézó bejáratánál. Tudom én, ez nem a vadnyugat, de mégis csak neki kell előttem belépnie oda, és körülnézni védelmezőn, nincs –e éppen odabent golyózápor, vagy nem repülnek-e sörösüvegek. Aki kinyitja nekem a kocsiajtót, és nem nevez engem hercegnő szindrómás, önmagától elszállt úri muffnak, és nem sziszegi a foga között, hogy van két helyes kacsóm, nyissam már ki magamnak. Nekem férj kell, aki még dédelgeti a régimódi értékeket, és nem tagadja meg a múltját. Aki nem legyint búsan, rezignáltan a tényre, hogy minden második házasság válással végződik, és a nagyiék voltak az utolsó generáció ezen a planétán, akik leéltek egymással hatvan évet egészségben, betegségben, jóban, rosszban.
Nekem férj kell, aki hozzám hű lesz, és velem megelégszik, mert eldöntötte, mert így akarja, és nem magyarázza be senkinek, hogy a monogámia szemenszedett képtelenség, a hűtlenség meg kizárólag a génelméletre fogható. Nekem férj kell, aki velem megállapodik, és nem megalkuszik, akinek én nem kompromisszum vagyok, B terv, nem vagyok előző, félbe maradt szerelmek folytatása, és nem vagyok kiegészítés, nem vagyok második esély, és nem vagyok második nő. Olyan kell, akinek a hűség nem talpig nehéz, aki akkor sem vágyik másmilyen angyalhangra, macskatestű, ólálkodó nőkre, amikor nehéz szeretni, amikor nem vagyok szerethető, amikor önmagamat sem szeretem. Nekem férj kell, aki velem egy irányba néz, nem sajnálja a kikerült utakat, melyekre miattam, az én szerelmem miatt nem lépett rá.
Nekem férj kell, aki az ujjamra húzza a jegygyűrűt, és nem láthat menyasszonyi ruhában az esküvőnk előtt, mert még hisz a hagyományokban. Aki nem gondolja azt, hogy a házasságlevél egy papír fecni, ezért bármikor, egy mozdulattal lesatírozható róla a nevünk, és átírható máséra. Akivel a világ alapvető fontosságú kérdéseiben egyetértünk, és nem kell kificamodott vagy elferdült nézetei miatt kínos, kényszer-kompromisszumot kötnöm. Aki megérti az általam használt szeretetnyelvet, nem áll értetlenül, bénán, sután, tehetetlenül, neki nem kell magyarázkodnom, fölös energiákat használva gesztikulálnom. Aki elém tárja, ha megbántottam, és nem burkolózik tartós, fájó szótlanságba, nem büntet csenddel, és nem térdepeltet jelképesen a sarokban érzelmi kivonódásával. Aki megérzi, mikor van szükség egy másmilyen csend pihentető periódusára, mert van olyan csend, amiben erősödünk, töltődünk és megpihenünk, olyankor csak érintés van, beszédes, ezer szónál is többet mondó érintés. Nekem férj kell, aki megőrzi tartását, akit inspirálhatok, és előre mozdíthatok, aki tenni, teremteni akar, aki nem passzív kanapéhuszár, és meghasonlott, mindig befuccsoló álomgyáros, aki nem támaszkodik, aki önmagának, és másoknak tett ígéreteit betartja.
Nekem férj kell, aki tudja, hogy nélküle is életben maradok, felszínen maradok, nem csúszom le és nem húzom le magamhoz a mélybe. Nélküle is lélegzem, nem szívom el az erejét, nem kapaszkodom a gyökereibe, nem fojtom meg, hanem élni, kiteljesedni engedem. Akivel évek múltán is ragyoghatok, aki fejlődni, haladni és felemelkedni akar velem, nem elszürkülni, elhidegülni, szívet bezárni.
Aki képes lehámozni rólam a ruháimmal együtt a lelkem rétegeit, ismeri a gyengeségeimet, de soha nem céloz rájuk szándékosan, mérgező, pusztító szavai fegyverével. Aki nem tekint tulajdonnak, nem ír elő önkényesen számomra mindhalálig betartandó életszabályokat. Nem korlátoz, nem zár szerelemketrecbe, és nem enged érzelmileg kiéhezetté válni. Nekem férj kell, aki szelíd erővel kirángat a jól bejáratott komfortzónámból, teret ad nekem, fejlődni enged, és meglátja bennem a csillogó kincset. Nekem férj kell, aki ugyanaz marad, mert nem akarok évek múltán rádöbbeni, hogy amivé lett, már nem ismerem. Nem akarom az arcát, szemeit fürkészni kétségbeesetten, általam valaha szeretett, és külön nekem dedikált részletek után kutatva. Nekem férj kell, aki a nélkül szeret, hogy uralkodna, és úgy ad nekem szabadságot, hogy ne túl messzire, és ne túl sokáig kóboroljak el, találjunk haza egymáshoz. Aki ismeri az összes arcomat, mégis tudja melyik az igazi, és ha ezt mégis elfelejteném, emlékeztet, és segít, hogy újra önmagamra találjak. Aki akkor is ugyanezt az arcomat látja és szereti, amikor majd az idő és emlékeim mély ráncokat rajzolnak rá. Arcának barázdái között is mindig meg akarom találni, aki valaha volt. Szeme mindig beszéljen hozzám, legyen üzenete nekem, ne legyen behomályosodott, befagyott lélektükör, mely mögött üresség van, semmi más.