Boldogan élnénk, amíg meg nem halunk, de fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni. Beülünk egy vadonatúj, csillogó, extrákkal felszerelt, hibátlanul működő gépezetbe, egy ideig élvezzük, hogy megy magától minden, nekünk csak a csodás, idilli kilátásban kell gyönyörködnünk, és egymás kezét szorongatnunk. De telnek az évek, és az a gépezet már nem működik olyan olajozottan, itt-ott karbantartásra, javításra szorulna, és kívül is már ütött-kopott, de legyintünk, elmegy az még.
A nagy szerelmi semmittevésben egyszer csak elkezdődik az „egymás mellett elvagyunk” állapot stagnálása, már nem haladunk, már nem vagyunk úton. A jó kapcsolat megújul, fejlődik, miközben mindketten fejlődünk, változunk benne. Egy hanyatló kapcsolatban eluralkodik a betokosodott unalom, a napi rutin, kevés az új, pezsdítő, meghatározó, élmény. Már nem örülünk egymás sikereinek, már külön utakon járunk, más-más célt hajhászunk, és hirtelen más lett az értékrendünk. Már lazább elveket vallunk a hűségről, vagy a férfi-női szerepekről. Sokan eleresztjük magunkat, mindenféle értelemben, és egyre kevésbé leszünk az a valaha vágyott, titokzatos és megszerzendő valaki a társunk szemében, akik korábban voltunk. Már nem fordítunk elég energiát a kapcsolatra, és csodálkozunk, hogy a másik sem teszi. E pillanattól kezdve úgy tűnik elegendő a passzív részvétel, és a kezdeti égszakadás-földindulás érzés méltatlanul langyos állóvízzé párolog.
Hogyan adjak is, meg nem is? Hogyan maradjak titokzatos, és nyílt egyszerre? Hogyan biztosítsam őt a ragaszkodásomról, hogyan adjak tartósan érzelmi komfortérzetet, vibráló izgalmat, miközben elég bizonytalanságot is egyszerre, hogy érdekes, misztikus, vágyott maradjak, és ő harcoljon értem? Férfias férfi kell, hangoztatja a nő miközben eltünteti, megváltoztatjuk, sikeresen kondicionálja őt. Hová tűnt a női sebezhetőség? Egy egészséges lelkületű férfi azt akarja, hogy a nő folyamatosan éreztesse vele, szükség van rá. Ha a nő bízik benne, és méltányolja erőfeszítéseit, akkor lesznek egyre erősebbek, és így tudnak egyre többet nyújtani. Engedjük őket férfiként viselkedni, és ismerjük el igyekezetüket.
„Nem látom benne a férfit. Nem látja bennem a nőt.” Ezek a mondatok a párkapcsolati konzultációkon legtöbbször elhangzó, sérelemmantrák. Miért nem látom benne a férfit? Mert lehet, hogy már valahol félúton kioperáltam belőle a férfiasság alapvető jegyeit, mert elkezdtem anyáskodni felette, mert fikarcnyit sem tiszteltem, mert macsót akartam, de megtanítottam mosogatni, és onnantól ő már nem volt ugyanaz, és ilyen formájában már nem is volt olyan vonzó. Nem látja bennem a nőt, mert talán passzív agresszív parancsszavakat osztogattam, nem hallgattam meg, idegesen leinettem, nem bíztam a férfierejében, amikor ő azt mondta, megoldja. Mert folyamatosan hangsúlyoztam, hogy a munkámban sikeresebb vagyok, hogy többet rakok a családi kasszához, és őt rendre elszámoltattam, így adtam meg neki a kegyelemdöfést. Az ágyban önző ragadozó voltam, vagy csontig fagyos jéghegy, és végül elértem, hogy csupán szülőtársnak tekintsen.
Nem látja bennem a nőt
Nem látja bennem a nőt, ha toprongyossá válok kívül-belül, ha nincs saját életterem, autonóm birodalmam, örömöt hozó privát tevékenységem, ha folyamatosan támaszkodom rá, ellenőrizgetem, lélegezni sem hagyom, energiarablóvá válok, pénzkereső gépnek tekintem, és csakis tőle várom testi-lelki komfortérzetem biztosítását. Nem látja bennem a nőt, és nem látom benne a férfit, mert már nem akarunk vágyottnak lenni, mert a másiknak úgyis mindegy, alapvető higiéniai szabályokat hanyagolunk el, ápolatlan, rendetlen, többnapos, elhanyagolt külsővel próbáljuk a libidót szítani hasztalanul. Nem látja bennem a nőt, már nem erősít meg nőiességemben, nem udvarol, és nem dicsér meg. Betokosodott a rutinba, a biztonságos állóvíz kapcsolat komfortzónájába, és nő legyen a talpán, aki onnan kirobbantja őt.
Nem látom benne a férfit
Nem látom benne a férfit, mert mindig úgy szólítom, apa. Nem látja bennem a nőt, mert így hív, anya. Ízlelgetjük ezt az új szerepet, az anyaság és apaság szerepét, könnyen átváltunk a másik keresztnevéről, illetve a szívem és édesem megszólításról az apa-anya megszólításra. De nem tudatosodik, hogy az apa-anya szerep a párkapcsolatunktól elválasztott szerepet tölt be, a szülői szerepet. Létezünk Mi, a párkapcsolati intim szerepünkben, és csak azután jön a szülői funkció. Vagyunk Mi, és van a gyerek. A mi harmonikus, és kiegyensúlyozott, érzelmi biztonságot nyújtó szövetségünkben nevelődik, fejlődik egy egészséges lelkületű, boldog gyermek. Az állandó apa-anya megszólítással valójában szülői funkciónkat erősítjük, és fokozatosan eltűnik párkapcsolati szerepünk, az intimitás, az egymásra nőként és férfiként tekintés hangsúlyossága. Miért szólítjuk így egymást? Tiszteletből? Elismerésből? De ha mindig csupán szülők vagyunk egymás szemében, mikor vesszük észre a társat, a szeretőt, a férfit, a nőt? Egymás megszólítása apró jel, mégis világos információt hordoz a kapcsolatunkról.
Nem látja bennem a nőt, és nem látom benne a férfit. Önbecsülésünk komolyan, végzetesen megsérült. De kár értünk. Megmenthettünk volna egymást, és így, önmagunkat.
