Ő az, aki beleillik életem díszleteibe, mintha mindig is ott tett-vett volna körülöttem. Eljön az idő, amikor elég a sok lelki szado-mazo pillanatból, már elég a rosszfiúkból és a szelídítésükből, már nem ugráltatok oroszlánt tüzes karikán, már nem jelent kihívást a hívjam-ne-hívjam dilemma, inkább sanyargat, letenném már gyanakvás terhét. Ő az, akinek jelenlétében nem csak a feromonjaink csapnak össze vadul és írnak le bonyolult szerelemkémiai egyenleteket. Ha kizárólag ez történne, hamar kifogyna a testi vonzalom tankja, a szenvedély alábbhagyásával, már nem tudnánk mivel újratölteni.
Ő az, aki akkor jön, amikor az egyedüllétemben is megtanultam ragyogni, borús napokon kiszínezni önmagam, és a múlt minden ajtaját bezártam. Akkor jön, amikor eleget voltam már egyedül, és szép, büszke, méltóságot, egészséges önbizalmat sugárzó, teljes emberré formáltam önmagam. Amikor már nem vágyom olyan fájón-sajgón egy társra, teljes egésszé váltam, nem kiabálok, sírok a másik felemért. Amikor már kifelé figyelek, már meglátom a szépet, meghallom a csendet, és jólesik csak úgy ülni, jó érzés hallgatni, nem időhúzás, és nem a szerencsétlen flótások időtöltése ez. Ő az, aki akkor jön, amikor már nem erőltetem a jókedvet, a mindenkori pozitív szemléletet, nem húzok reggelente mosolyálarcot, és már tudom, hogy jogom van szomorúnak lenni. Jogom van élvezni a saját társaságomat, és jogom van önszerető lelki luxusban élni önmagammal.
Ő az, akivel megértem, hogy nem kell mindenáron Akárki, inkább Valaki kell. Aki akkor jön, amikor már cseppet sem tartok az újtól, hanem az összes jogos félelmem ellenére ki tudom mondani a következő a szavakat: készen állok, hajlandó vagyok, kíváncsi vagyok. Nem kell már nekem semmilyen önvédelmi fegyver, két kezemet magasra emeled, és megadom magam az újnak. Ő az, aki akkor jön, amikor a kisugárzásom megváltozott, már nem üzenem, hogy testi-lelki éhező vagyok, már nem koldulom a szeretetet, már nem a szerelemtől akarok boldog lenni. Már nem képzelgek holtomiglan-holtodiglanról nyitott vagyok, és hajlandó meglepetésekben részesülni.
Ő az, aki felfedez magának akkor is, ha éppen nem ragyogok ki a tömegből. Aki meghódít, bókol, udvarol, és tudja még, milyen egy igazi, ódivatú randevú. Aki még ismeri ezeket a kifejezéseket, és nem tekinti azokat múlt század eleji, idejét múlt, fölösleges időhúzó tevékenységnek. Ő az, aki hozzám hű lesz, és velem megelégszik, mert eldöntötte, mert így akarja, és nem magyarázza be senkinek, hogy a monogámia szemenszedett képtelenség, a hűtlenség meg kizárólag a génelméletre fogható. Ő az, akivel én Nő lehetek, aki feladja a kabátom, hogy kiveszi a kezemből az oda nem illő dolgokat. Aki lehozza a padlásról a téli abroncsokat, aki felfúr, megtankol, beparkol, összeilleszt, megjavít. Nem azért mert ezekre nem vagyok képes egyedül, hanem azért, hogy ő legyen a férfi mellettem.
Ő az, aki szelídebbé teszi a vonásaimat, finomabbá a hangomat, lágyabbá a mozdulataimat. Aki mellett nem leszek második nő, aki felveszi a telefont, aki elfogadó és válaszkész, aki szól a nap végén, hogy elindult, aki betartja amit ígér, figyel, jelen van, emlékszik. Aki ott van, ahol mondja, és üzen, hogy biztonságban megérkezett. Ő az, aki nekem tükröt tart, visszajelzést ad, aki ismeri az összes arcomat, mégis tudja melyik az igazi, és ha ezt mégis elfelejteném, emlékeztet, és segít, hogy újra önmagamra találjak.
