Szeretetlen

Írta: Király Eszter
2018 november 03

Szeretetlen vagy, melletted nem tudtam fejlődni. Melletted megrekedtem, stagnáltam, és éveket pazaroltam el. Melletted nem mondhattam, hogy jöhet bármi, nem bánok semmit, hogy mindennek értelme volt. Melletted csak gyűjtögettem, csipegettem a szutykos földről a jó dolgok ritka szeretetmorzsáit, és mégis ott maradtam, ott abban a mérgező, toxikus, félelemkeltő, gyűlöletes közegben.

Egy szeretetlennel csak csendek vannak. Nincsenek egymásnak feszülő testek, nincsenek csókok, nincs érintés, ott dadogva, vagy egyáltalán nem beszéljük a szeretetnyelveket. Ott ketten vagyunk, de egyikük képtelen adni, a másik pedig már annyit kuncsorgott, tartotta a markát némi dicséretért, megerősítő szóért, hogy elfáradt benne. Melletted az önvédelem, a szeretetlenség golyózáporának kivédése rengeteg energiámat emésztette fel. Csak az önvédelemre koncentráltam, ez ösztönös reakció volt, de sajnos közben az idő haladt, a faliórák ketyegése egyre kínzóbb volt ebben a társas magányban, és nem indultam el, nem léptem, pedig már régen bottal kellett volna ütni a nyomomat. Gyűlöltél, és én inkább visszagyűlöltelek, visszaadtam a közönyt, visszadobtam, mintha játék volna a gyűlölködés, a közöny, és a kiüresedett emberi kapcsolatok éltetése.

Egy ágyban, egy légtérben az ellenséggel nem adott más lehetőséget nekem, mint hadat üzenni, mint sáros lábbal tiporni mindazt, ami talán szép lehetne. Nem maradt idő másra, mint az önvédelemre, ez rengeteg erőmet felemésztett, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogyan óvjam lelki épségemet, mert talpon kellett maradnom ebben az érthetetlen harcban. Mennem kellett volna, csomagolni, fejvesztve menekülni. Még nem tudtam, vannak emberek, akiket úgy kell hátrahagyni, hogy vissza sem nézünk a vállunk felett. De akkor nem jutott idő semmi másra, nem jutott idő önvizsgálatra, önkritikára, önbecsülés visszaszerzésre, és képtelen voltam elmélyedni önmagamban, kimerített a tépelődés, a válaszok keresése. Valaha szerettük egymást, akkor mégis képzeletbeli, rögtönözve kapart lövészárkainkban kuporogtunk, a ravaszon volt a kezed, bármikor szitává lőhetted a szívemet.

Miért? Mert velem akkor ezt meg lehetett tenni. Mert engedtem, hogy az áldozat szerepébe zsugorodjak, és nem tudhattam még, a félelem természetes reakció, annyi dolgom lett volna csak, hogy egy reggelen azt mondjam, torkig vagyok, megfulladok, eddig és nem tovább. De ideiglenes paralízis állt a tagjaimba, a kezeim bénán lógtak, az agyam zsibbadt volt, képtelen voltam gondolkodni, mozdulni, felkelni, és járni, elmenni onnan, ahol már nem volt szeretet. Nem fejlődhettem, veled csak stagnáltam, te pedig loptad az időmet, a legértékesebb kincsemet, ami volt nekem.

Riadt önvédelmem egyre inkább olyanná tett, amilyennek te akartál látni: sutának, hazugnak, csalónak, és én nem hagytam rád a hülyeséged, és nem sétáltam el, mintha sosem lettem volna, mert lekötött az önvédelmem, a pajzsaim, a páncélom, amit ellened növesztettem. Lekötött az igazam bizonygatása, pedig régen legyintenem kellett volna rád, hogy kend a hajadra az összes frusztrációdat, fixációdat, és lehúzó, beteg életszabályaidat, mert nekem semmi dolgom veled, nem vagyok a társaságod, a beszélgetőpartnered, nekem ne ismételgesd a semmit, ne tarts fel, ne akadályozz, ne állj fölöttem, mint hóhér a pallossal, semmi közöm hozzád, nincs dolgom veled. A gyűlöleted tükrében váltam gyűlölködővé, puszta önvédelemből váltam olyanná, mint amilyennek látni akartál engem. Aki engem szeret, az tudja, hogy engem nagyon kell szeretni, mert különben olyanná válok, mint egy ridegen tartott, megriadt kis állat, aki elszokott az emberi érintéstől, és én rúgok, harapok, elfordulok, és beleveszek önmagam bonyolult, makacs csillagrendszerébe. Mert én egyedül is egész vagyok, nekem nem kell a másik felem, én nem keresem, nem támaszkodom, és már sarkig tárom az ajtót annak, aki menni akar.

Aki engem szeret, az tudja, hogy nekem nem kell bonyodalom, fájdalom, nem kell boldogtalan szerelem. Nekem az odaadó, dédelgető szerelem a létfeltétel, és én már így működöm mindhalálig. Nem akarok több fekélyes, lassan gyógyuló sebet a szívemen, nem tékozlom, nem szórom rá a szerelmemet a jöttmentekre, hétpróbás gazemberekre, hogy aztán halálra gázoljanak lánctalpaikkal. A boldog, gondoskodó szerelem létezésében hiszek, de nem vagyok képes adni önmagamból, amíg nem érzem a szerelem bőségét.

Szeretetlen vagy, melletted nem tudtam fejlődni, virágozni, ragyogni. Melletted megfagyott a szívem, de ne hibáztass kérlek, hogy olyan sokáig ott maradtam, így ridegen tartva. Végül mégis cselekedtem, volt bátorságom ezer darabra összetörni, mielőtt te semmisítettél volna meg gyöngéden, lassan, egészen.

egyéni konzultáció - Király Eszteregyéni konzultáció - Király Eszter

Meddig tart a kapcsolatunk könyv - Király EszterMeddig tart a kapcsolatunk könyv - Király Eszter

Facebook Hozzászólások
Kapcsolat

Írj nekem!



Kérem írja be a helyes választ:



anyelfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot!

A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.

Bezárás