Szeretni, elengedni, beengedni, újra szeretni

Írta: Király Eszter
2018 október 21

A talán a legszomorúbb szó. Nincs semmi értelme. Amikor azt mondjuk, talán, akkor vékony pallón egyensúlyozunk, és az igazság, a bizonyosság peremét kapkodjuk, belekapaszkodnánk, de mindhiába. Ott maradunk, ég és föld között, a semmi ágán, értetlenül, magyarázat, és válasz nélkül, kapaszkodóért kalimpálva. A talán szó elutasít, elterel, más irányba visz, és témát vált. A talán az nem válasz, az csak kacérkodó, félrebeszélő, időt húzó, értelmetlen szótömeg.

Bizonytalanság, gyanakvás, fürkészés, mézesmadzag, amit elhúznak az orrom előtt, és beköltözteti a szívembe a reményt, hogy mégis...De ez a szó soha nem ad bizonyosságot, sem biztonságot, csak kétségek között, álomvilágban ringat. A talán mindig megcsillogtat valami szépet, és kinyit egy ajtót, de nem enged a szív előszobáján túlra.

A talán a döntésképtelenek szava, mihaszna töltelékszó, ami a fontos szavakat halványítja, gyengíti, azokból nyer energiát. Akkor is használjuk, amikor nem kellene, amikor a vágy, a cél, az akarás, a szeretés, az ölelés beszédesebb bárminél, és világosabb a napnál. A talán az elköteleződni képtelenek szava, akik nem veszik észre, nem érzékelik, hogy valami véget ért, és hogy már régen nem fáj, hogy egyáltalán semmit éreznek, mégis benne topognak a régi, elhasznált életükben. Lezárult egy életszakasz, emberek jöttek, mentek, elmaradtak, elmúlt a jó, és elhalványult a borzalom. Ki kellene lépni ebből a kopott, régies, öregecske gúnyából, kitárni az ablakokat, és levenni az összes elnyűtt porvédő takarót az életünkről, mint nyári lakban szokás, amikor beengedik a kihűlt, dermedt, dohos levegőjű szobákba az első, táncoló napsugarakat, a kora nyári harmatfriss levegőt. Így kellene az újat beengedni, és szélnek ereszteni a régit, nagy csinnadrattával nyarat csinálni a lelkünkben, beengedni a színt, a felpezsdítő, serkentő fuvallatot. Így kellene beengedni az új szerelmet.

Miért hiszem, hogy alkalmatlan vagyok rá? Párkapcsolatban élni nem olyan, mint elnyerni egy érdemrendet, és kikerülni valamilyen büszkeség táblára. Minden adottságom megvan hozzá, érzelmileg érett vagyok, a szívem kapui már egy mozdulattal nyithatók, nem sétálok már be gyanútlanul hazugságok sötét, sikátoros utcáiba, és megérzem a félelem szagot. Mégis a talán szót motyogom, dadogom, és ott csücsülök a kétségeim lombos fái között, álcázom magam, terepszínű vagyok, a környezetbe olvadok. Vágyakozva nézem a fák árnyas sűrűje mögül a biztonságosan kötődő szerelem szépséges templomát, szeretnék bebocsájtást nyerni oda, a lelkem békéjét megtalálni benne. Mi a baj velem? Különbözni akarok? Meg kell értenem, a különcködés ideje lejárt. Szépen itt hagytak engem a szerelem hazardőrök, messziről integettek egy ideig, aztán végleg az idő és a tér ködébe vesztek. Ott állok, toporgok, mint aki évekre a terminálban rekedt, és félt attól, hogy mit rejt magában a következő célállomás, ezért nem volt mersze felszállni egyetlen gépre sem. Nem vagyok madár, nincs fészekrakási ösztönöm. Ideiglenes ember-fészkeimben az utóbbi időben nem volt társam, én hordtam a gallyakat, kötöttem és oldoztam a csomókat, én építettem akkor is, ha eltört a szárnyam, vagy megfakult a tollam. Miért nem bízhatnám ezen túl ezt másra, vagy miért nem oszthatnánk meg legalább a feladatot? A fenébe az örökös okoskodással és az „egyedüli is megy” bevésődéssel.

Beengedni valakit az életembe ugyanúgy meg kellene tanulnom, mint az elengedést.  

Én miért nem vettem észre, hogy lezárult egy életem? Már régen benne kellene lennem ebben a másikban, teljes erőből benne élnem, hagyni, hadd kötődjek hozzá biztonságosan, végérvényesen, és bízni benne úgy, hogy becsukott szemmel tudjak belezuhanni a karjaiba. Ideje belefojtani a szót minden kételkedőbe, és megmutatni nekik, nem vagyok nyughatatlan és nincs semmilyen fóbiám. Lezárult egy életem, meghaltam benne, por és hamu sem maradt belőlem. Ebben az újban születtem újjá, de nem merem elkezdeni, toporgok még mindig, mint a terminálban. Simogasd meg az arcom, önts, kérlek belém bátorságot. Tudom, hogy messziről figyelsz. Látod, ahogyan vágyakozva nézem az örök elköteleződés templomát, be akarok jutni, mennyire ott szeretnék lenni veled. Csak néhány lépés, egyik lábamról a másikra állok, egyensúlyozok a második életem ajtaja előtt, rajta szép ajtódísz és rézből a kopogtató, a nevünk is ki van írva. Miért nem lépem át a küszöböt? Szeretni, elengedni, beengedni, szeretni. Így kellene élnünk az életet. 

A talán szót motyogom, dadogom. Talán újra szép leszek ebben a másik életemben. Talán ha az arcoddal ébredek minden nap, majd akkor. Talán.

 

Facebook Hozzászólások
Kapcsolat

Írj nekem!



Kérem írja be a helyes választ:



anyelfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot!

A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.

Bezárás