A határok kijelölése és megtartása, a felelősségteljes és határozott nemek kimondása minden kapcsolatban valójában az önbecsülés és a méltóság barikádjai. Nem kérjük ki magunknak a méltatlan bánásmódot, nem jelölünk ki lelki magánterületet, nem emelünk szót, nem tesszük magunkat láthatóvá, mert a változás járatlan út, és kegyetlenül feszegeti a komfortzónát. Újra és újra elmagyarázzuk ugyanazt a problémát a másiknak, ugyanazzal a helytelen közlésmóddal, és továbbra is elviseljük, hogy semmibe vesz, levegőnek néz, kihasznál, érzelmileg manipulál. Legyen fontosabb önmagam szeretete, mintsem megengedjem, hogy így bánjon velem. Önszeretet az is, hogy meghozom a döntést, és felépítek egy olyan életet, ami elől nem kell folyton menekülnöm.
Valódi szeretet, tisztelet, és elfogadás akkor lesz kapcsolatainkban, ha mindenki képes felismerni és tiszteletben tartani saját és a másik határait. Minden egészséges kapcsolat feltétele, hogy a másik elfogadja, a nemleges válaszra jogunk, lehetőségünk és okunk van, nem firtatja azt tovább, nem sértődik meg a visszautasítás miatt, nem indít bosszúhadjáratot, kommunikációs zárlatot. Ha tiszteletben tartjuk a másik döntését, éreztethetjük vele, hogy ő fontos a számunkra, tiszteljük az ő autonóm énjét.
A határok kijelölésének és megtartásának nehezítettsége ma alattomosan begyűrűzik kapcsolatainkba, nagyon sokan tartanak a visszautasítástól, szeretetmegvonástól, a másik haragjától, érzelmi eltávolodásától. Eltökélten hiszik, kapcsolataikat csak konfliktuskerülő magatartással tudják fenntartani, megőrizni, így küzdenek a szeretetért, az elfogadásért, a figyelemért. Hiszen a csendet nem kell megmagyarázni, kifejteni, alátámasztani. Aki nehezen tudja meghúzni és megtartani saját határait, a lelke legmélyén folyton tipródik, saját igényeinek megtagadása, az egészséges önszeretet, a nyílt önérvényesítés hiánya miatt. Tedd magad láthatóvá, jogod, lehetőséged van a nemre, mert lehetetlen, hiábavaló, meddő próbálkozás mindenkinek megfelelni. Elfogadjuk a tényt, vagy sem, az embert ma a nemjei minősítik. A nem gyakran kockázatos válasz, mégis hatalom, tartás, a határok ismerete. Ideje lenne elsajátítani a szeretetteljes, gyengéd, mégis határozott visszautasítás kultúráját. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megtanulunk higgadtan érvelni, megvédeni „lelki magánterületünket”, határokat húzni. A jó önérvényesítés az aranyközépút a passzív, behódoló, alárendelt, illetve a fenyegető, domináns magatartásforma között.
Mit jelent a lelki életképesség? Egy érzelmileg érett személy már nem várja el, hogy „lelki köldökzsinórón” át áramoljon számára az éltető erő és életenergia, érzelmi fizikai komfortjának biztosítása, hanem lelkileg is megáll a saját lábán, támaszték nélkül sem veszít talajt, pszichológiailag is életképes. A döntéseiért maga vállalja a felelősséget, felvállalja konfliktushelyzeteket, képes nemet mondani, nem hibáztat másokat vagy a körülményeket a tetteiért vagy az állapotáért, hanem felelősségteljes felnőttként él. Kialakult saját énhatárai vannak, és saját morális értékrendszere, melyek mellett képes kiállni, kitartani. Egy lelkileg is életképes ember nemcsak kapcsolatok részeként, hanem különálló lényként is látja magát, az önmagával is fel tudja venni a kapcsolatot, tudatosan definiálja saját érzéseit és képes érzelmi állapotát megfelelően a másik elé tárni. Az érett szerelem magában hordozza a teljességet. Úgy válunk eggyé, hogy mégis megmaradunk kettőnek, nem akarom birtokolni őt, tiszteletben tartom a határait, hagyom, hogy azzá váljon, amivé válhat mellettem. Nem önértékelésem, problémáim félelmeim, komplexusaim, testi-lelki komfortom megoldását, és az örök, konfliktusmentes boldogságot várom el tőle. Hanem megéljük együttlétünk örömét, miközben támogatjuk egymás személyiségének fejlődését. Ilyen az érett szerelem.
Egy igazi kapcsolatban tényleg az lehetek, aki vagyok, a felelős, határozott nemjeimmel együtt. Egy ilyen kapcsolatban nem lesznek játszmák, felesleges körök vagy az önfeladásra ösztönző elvárások, megszabások. Önmagam szeretete és elfogadása miatt tiszteletben tartom és ismerem a saját lelki működésemet, így a saját határaimat is. Ki kell tudni mondani: szeretlek. De nem kell, hogy mindent eltűrjek. Pont azért, mert nem csak a társamat, hanem önmagamat is tisztelem és szeretem.
