Az egyéni életünk és a párkapcsolati létünk is életciklusokra bontható. Amikor egy új életciklusba érkezünk, mindig van egy krízispont, ami változást követel egyéni életünk és kapcsolataink rendszerében, és éppen a krízispont az, ami a fejlődésünket lehetővé teszi önismeretben, szeretetadásban, a konfliktusok kezelésében. Minden kapcsolat a kríziseken keresztül fejlődik, gazdagodik igazán.
Kapcsolatunk szakaszaiban számos természetes krízisfolyamat játszódhat le, mert ez az élet normális rendje, ám ha ezeket nem sikerül jól kezelni, az könnyen, tégláról téglára érzelmi falakat építhet, melynek a vége a teljes eltávolodás. A kapcsolatunk is egy rendszer, működéséhez befektetett szeretetenergia és kommunikáció szükséges. Nem az a cél, hogy örökké a kezdeti szimbiózis, a szenvedélyszerelem állapotában lebegjünk, hanem hogy minden életszakaszunkban, életciklus-változásban és krízisben megtaláljuk az egymáshoz vezető utat. Az első kapcsolati szakaszban a szülőkről való leválás eredményezhet krízist, hiszen ki kell alakítunk közös életünket, szokásrendszerünket. Ez az időszak annak a fontos dolognak a felismeréséről szól, hogy az egymás választásával, az egymás mellett meghozott döntéssel új család született, érzelmileg és anyagilag is kialakul független, felnőtt identitásunk.
Van úgy, hogy egyszerre többféle krízis kapcsolódik össze a pár életében, a gyermekszületés nem sokkal a házasságkötésük után történik, majd jön a kölcsönfelvétel, a költözés, a házépítés és a következő gyermek megérkezése. Kapcsolatunkban kell, hogy legyen érzelmi tartalék, ragaszkodás, erőforrás, ahhoz, hogy a vészterhes időket is kiálljuk. Minden kapcsolat a krízispontokon keresztül fejlődik, gazdagodik igazán. A krízis nem rossz, hanem éppen, hogy jó, mert ha azt akarjuk, hogy a kapcsolatunk emelkedjen, fejlődjön, és elmélyüljön, ahhoz kríziseken kell keresztülmennünk.
A párok többnyire a harmadik fejlődési szakaszban, az illúzióvesztés időszakában élnek meg krízist, melyet sokan a „kritikus hetedik évként” is emlegetnek. Ekkor úgy érezzük, túlságosan is jól ismerjük már egymást, ami eddig tolerálható volt, most halálra idegesít, nem figyelünk, nem vagyunk jelen, alig beszélgetünk, érzéseinket, kapcsolatunkat megkérdőjelezzük: mit keresünk egymás mellett? Felemészt ez a héjanász, veszekszünk, kibékülünk, a korábban elhallgatott sérelmek, elfojtások most rendre terítékre kerülnek, és bagatellnek tűnő helyzetekben folyamatosan robbannak. Félelmetes megtapasztalni, hogy talán már soha nem fogunk egymásnak újat nyújtani. Újra előtérbe kerül az éntudat, távolodunk, gyakrabban van szükségünk térre, külön töltött időre. „Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább!” – mondta Winston Churchill. A legtöbb kapcsolat ebben a szakaszban kerül vakvágányra, a válások, szakítások ekkor történnek. Pedig ez a periódus elkerülhetetlen, pontosan arra tanít, hogy illúzióinkat jelképesen elégessük, és valódi önmagáért szeressük, aki társként mellettünk áll.
Egyszer minden kapcsolat eljut egy hullámvölgybe, hiszen ez a szeretetkapcsolatok természetes jellege. Ha folyamatosan régi sérelmeket emlegetünk, akkor a kapcsolatunk megrekedt a múltban, és valójában mi magunk vagyunk azok, akik megrekesztjük azt. Csak akkor tudjuk a kapcsolatunk sérüléseit gyógyítani, ha mindketten rászánjuk magunkat a cselekvésre. Ha nincs a sérelmekre való azonnali reagálás, ha a tüskét egyre csak hordozzuk, a dühöt fortyogtatjuk magunkban, ha a viták után nincs feloldás és megnyugvás, ha a tisztázó beszélgetéseket csak halogatjuk, akkor saját magunkat helyezzük az áldozat szerepébe, aki passzív, cselekvőképtelen. A kapcsolatunk sikeréért is ketten vagyunk felelősek, a megromlásáért mindketten hibáztathatók vagyunk. Ha elfogadjuk, hogy a dolgok nem csak megtörténnek velünk, hanem minden történésnek igenis köze van hozzánk, akkor máris a cselekvő pozícióba helyezzük magunkat, aki kész változni, változtatni.
Ahol nincsenek tisztázó beszélgetések, ott a párkapcsolat elakad, megreked, és nem tud harmonikus irányba elmozdulni. Érdekes, hogy a krízis fogalmát jelölő kínai írásjel két fogalomból tevődik össze: „esély és veszély” – ami szépen tükrözi a krízis összetettségét, kettős tulajdonságát. Vagyis a párkapcsolati krízis lehet veszélyes, zsákutcába futó hatalmi harcok, romboló viták, végül érzelmi falak építésének forrása. És lehet esély, fontos lehetőség a fejlődésre, mely megerősít abban, hogy képesek vagyunk kilábalni a hullámvölgyből, megoldani kapcsolatunk nehézségeit. Két ember, aki valaha képes volt egymást szeretni és vágyni, egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy végleg eltávolodnak-e, vagy visszatalálnak egymáshoz, gyakran döntés kérdése. A veszteség legtöbbször – akár szakember segítségével – visszafordítható, és olyan tanulságokat hordoz, amelyek később kifejezetten megerősíthetik a kapcsolatunkat.
