cselekvőképességbe helyezkedést a mély beszélgetések, a túlélőterv, a figyelem, a jelenlét erősítik, és az „együtt átvészeljük, egy csapat vagyunk, együtt megoldjuk” mondatok. A figyelemnek, hogy azt adjuk, amitől a másik szeretve, elfogadva, megnyugodva érzi magát, most különös jelentősége van. Az „itt vagyunk egymásnak” érzést kellene erősítenünk, azt, hogy tragédiáink, kibírhatatlannak tűnő, nagy viharaink idején is összekapaszkodunk a bajban, és együtt tartjuk azt a tépett esernyőt. Ez a valódi szövetség lényege.
Mi hódítja meg végleg a női szívet? Ha azt látjuk, hogy a férfi, akit választottunk hiteles és jó ember, méltó a bizalmunkra, méltó a tiszteletünkre. A nő, ha szeret, akkor tiszteli férfit. Abban a pillanatban, amikor nem képes tisztelni többé, megszűnik szeretni. Kihez marad hűséges a nő? Egy olyan férfihez, akivel nem sérül ez a szerelmes látásmód, a tisztelet kiváltsága.
A kötődéstől rettegő ember nem ver igazi gyökeret sehol, nem kapaszkodik teljes szívvel, csak olyan Valójában a szívük mélyére temetett dühtől félnek, mely könnyen felszínre törhet, ha átadják magukat bármilyen érzelemnek. Attól félnek, hogy felébresztik gyermekkori elkeseredettségüket, haragjukat, félnek, hogy újra elárulják őket, mint ahogyan ezt gyermekként megélték. Ha szeretni kezdenek, ha megérinti őket a szerelem, akkor érzelmileg újra kiszolgáltatottá válnak.
A gyermek érkezése is lehet életkrízis. Semmiképpen nem akar elvenni tőlünk bármit is, sokkal inkább csodálatos szerepgazdagodást ad ajándékba, családdá válunk. A legnehezebb talán, hogy időben visszatérjünk a férfi-nő kapcsolatba, hogy újra lássuk egymásban a Nőt és a Férfit, a szerető társat.
A nő a férfival való kapcsolódásban válik boldogság-megőrzővé. Ahol valódi szeretet, gondoskodás, stabilitás, támasz, biztonság, életegyensúly van, ott mindig jelen van a Nő. Egy nő akkor boldog, ha érzi, hogy szeretve van. És minél inkább szeretve van, annál pozitívabban, lelkesebben látja önmagát és a kapcsolatot, így lesz egyre boldogabb a mellette álló férfi. Ha a nő boldog a kapcsolatban, akkor mindenki boldog, mert minden szándéka, erőfeszítése, cselekedete, szíve-lelke a család érzelmi és fizikai komfortját támogatja.
Egy éretlen ember pontosan a „használd és dobd el” egyszer használatos, tárgyakra vonatkoztatott, modern időkben trendivé vált értéktudatot viszi át a párkapcsolataiba, mintha mindig csak egy pozitív tulajdonságokkal felruházott ideált látna, és idővel, a tűz lanyhulásával riadtan pislog körbe. Kiüresedést éreznek, magányt és végtelen unalmat a nagy szerelmi semmittevésben. Szomorúan állapítják meg, már nem működik a kémia. Az éretlen személyiség így kapcsolatról, kapcsolatra vándorol, mert szerinte azok mindig „sikertelenek”, kihűlnek valamiért, és elvesztik varázsukat.
Megosztom veled az örömömet, a negatív érzéseimet, az erőforrásaimat, a pénzemet, az otthonomat, a tapasztalataimat, és mindent, amivel kapcsolatunk erkölcsileg gazdagodik. Milyen szépen érzékelteti mindezt Gyurkovics Tibor Hajnal című versében. Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd/Tiéd a sóm, kanalam/mezítlen kell idejönnöd, /hogy rádadjam, ami van.
A pénzügyi közösség elmélyültebb érzelmi biztonságot teremt, párokkal végzett interjúk során kiderül, hogy a közös kasszával rendelkezők boldogabbnak, kiegyensúlyozottabnak ítélik meg magukat, éppen azért, mert egy kölcsönös bizalmon alapuló, védelmező kapcsolódásban léteznek. Boldogabbak, mert minél inkább megosztják a költségeket, annál inkább erősödik a szövetség érzése, a közös a felelősség, ez pedig elhozza a vágyott biztonságérzetet, erősíti a kötődést és a bizalmat, ami kapcsolatuk fejlődéséhez szükséges.
Aki érzelmi biztonságot képes adni, az ő maga is biztonságban van. Ismer, és ért, mert figyel, tanulmányoz, és megjegyez, észleli szükségleteimet, vágyaimat, és én az övéit. Nem kell bármilyen hamisan csillogó, felállított eszményképekhez igazodnunk, nem farigcsáljuk egymás személyiségét a saját esztelen normáink szerint, nem idealizálunk.
z igazán boldog párok tényleg a legjobbat hozzák ki egymásból, és hálásak tudnak lenni a változásért, amit egymás életébe hoztak. Senki nem tökéletes, mégis vannak, akik tökéletessé válnak egymás számára. Nem azt várják egymástól, hogy a másik teljesítse be minden elvárásukat, hanem úgy próbálják közös életüket vezetni, hogy együtt többek legyenek, feljebb léphessenek önmaguknál, és így valóban a legjobbat tudják kihozni egymásból.
Nekem férj kell, aki hozzám hű lesz, és velem megelégszik, mert eldöntötte, mert így akarja, és nem magyarázza be senkinek, hogy a monogámia szemenszedett képtelenség, a hűtlenség meg kizárólag a génelméletre fogható. Nekem férj kell, aki velem megállapodik, és nem megalkudik, akinek én nem kompromisszum vagyok, B terv, nem vagyok előző, félbe maradt szerelmek folytatása, és nem vagyok kiegészítés, nem vagyok második esély, és nem vagyok második nő.
Lehettem volna a mindened, de csak csókos szeretőd, és jó ismerősöd voltam én. Az ismerős kifejezés nem is állja meg a helyét esetünkben, mert nem ismertük egymást valójában. A kapcsolatunk a következő vicces sémát követte: én kapartam, és mire léptem előre, te kettőt léptál hátra. Így tangóztunk, érintés, és szimmetrikus, gyönyörű, érzéki mozdulatok nélkül.
Az önbizalom szexi. Nincs vonzóbb egy saját értékeivel tisztában lévő, önazonos nőnél, aki tudja, mit akar, és hogy mennyit ér. Akinek nem csupán folyton befuccsoló vágyálmai, hanem valódi tervei, céljai vannak. Az ambíció szexi. Ám a munkamániás, túlságosan célorientált nő sajnos lelombozó, bár intelligenciája lenyűgöző, és minden férfi nagyra értékeli maximalizmusát, mégsem ideális partner. Miért? Mert nem akarnak a második helyre szorulni, és nem akarnak olyan nőt, akik mellett eltörpülnek érzelmi igényeik.
Egy érzelmileg elérhetetlen férfi nagyon is jelen van, milyen kár, hogy ő meg csak fizikailag. A csábítás mestere, arcodba búgja édes-mézes szavait, ellene minden tudatos, okos, nagylányos érv hasznavehetetlen, és működésképtelen, hipnotizál, szuggerál, elbűvöl, varázsol, és kápráztat. Ezzel a típussal azonban ne kezdjünk párkapcsolati építkezésbe, vagyis ne rajzoljunk terveket, ne ássuk ki az alapot, és ne kezdjük el az építőköveket sem rakni, úgyis egyedül maradunk, ránk hárul a felelősség, az építés, a fejlesztés, az invesztálás vágya.
Párkapcsolatainkban ösztönösen az „ismerős érzést” keressük, tévesen olyan partnert választunk, akivel újraélhetjük azokat a gyermekként megélt traumákat, játszmákat, sérelmeket, zaklatottságot melyek oly gyakran megnyomorítottak érzelmileg. Szüleink mintája mélyen gyökerezik bennünk, beépül a zsigereinkbe, és ezt keressük felnőtt kapcsolatainkban, még akkor is, ha ezek az ismerős érzések, a vélt biztonság épp fájdalmas, és hamis. A múlt azonban megérthető és segítséggel feldolgozható.
Akkor értettem meg, ahhoz, hogy a megfelelő embert megtaláljam, először nekem kell megfelelővé válni. Nekem kell pozitívvá, erőssé, éretté, magabiztossá, céltudatossá, vonzóvá, szexivé, lojálissá válnom. Nekem kell először szerethetővé válnom. Elvárásaim listáját szorongatom, görcsösen pipálok és ikszelek, és messzire hajítom az illetőt, mert nem felel meg minden kritériumnak. Én vajon megfelelek minden kritériumnak? Megvan bennem mindaz, amit az ideális partneremről listáztam?
Mindenféle megmagyarázhatatlan hiányérzettel, frusztrációval, félelemmel küszködünk, pedig csupán sóvár vágy él bennünk a rendszeres, szeretetteljes testi kontaktusra, bújásra, ölelésre, érintésre, amely nem szexuális együttlétre utal, hanem intimitásra, közelségre, meghittségre, bizalmasságra, egy bensőséges közös percre.
Ahol nincs empátia, ott valójában egyedül vagyunk, meg nem értettnek érezzük magunkat, ott lassan bezárjuk egymás előtt lelkünk ablakait, végül beáll a csend, és a társas magány felé sodródik az egykor eleven, életteli kapcsolat. Az empátia értő hallgatást is jelent, ilyenkor pontosan az empátia eszközével belépek a társam világába, belebújok a bőrébe, az ő szemével tekintek életünk aspektusaira. Ilyenkor arra ösztönzöm, hogy bátran nyíljon meg előttem, ne féljen megmutatni a sebezhetőségemet, beszéljen a legmélyebb, legsötétebb vívódásairól is, mert jelen vagyok és figyelek rá.
Aki elengedve szeret, az nem csupán a társam, barátom, szerelmem és szeretőm, hanem minden szerettem és jóakaróm egy személyben. Benne bízhatok, mert tudom hogy véradó ő, vérátömlesztő, és nem lop el tőlem semmit, nem birtokol, nem veszi el a díszeimet, sem hitet, sem méltóságot, sem önbecsülést. Inkább szépséggel, kisugárzással, ragyogással tölti meg az életemet.
Egy férfinek kialakult erkölcsi iránytűje van, hitelesen példát mutat, emberi kapcsolataiban is a minőségre, megbízhatóságra, tiszta, hagyományos értékekre helyezi a hangsúlyt. Egy pasit elvakíthatja az olcsó nő hamis gyöngyházfénye, az sem bánja, ha az aranyát ássa, de a férfi értéket teremt és értéket keres, nagybetűs Nőt, aki emeli őt, akivel fejlődhet, haladhat, úton lehet, és akinek jelenlétével még jobb emberré válhat.
A boldog párok nem azt várják egymástól, hogy a másik legyen tökéletes, legyen vele mindig minden olyan, mint a hollywoodi filmeken, és teljesítse be minden álmukat, hanem inkább úgy élik közös életüket, hogy együtt többek legyenek, feljebb léphessenek önmaguknál, és így a legjobbat tudják kihozni egymásból. Támogató megjegyzésekkel, dicséretekkel, konstruktív kritikákkal, pozitív visszacsatolásokkal, együtt fejlődve, kölcsönösen segítik egymást abban, hogy rátaláljanak legjobb énjükre.
Aki valóban el akar köteleződni, annak nincs B terve. Nem töri a fejét szökési terveken, menekülési útvonalakon, és nem félelemből, gyávaságból, vagy kényelemből marad. Meddig tart egy kapcsolat? Ameddig ketten éltetjük, gyógyítjuk és működtetjük. Ha a szeretet valódi, akkor a vészterhes időkben is hűséges maradsz, akkor is, amikor a hűség talpig nehéz, amikor a legnehezebb szeretni.
A konfrontáció jelzi a biztonságot, hogy van bátorságunk megmutatni sebezhetőségünket, tökéletlenségünket, a másiktól eltérő véleményünket, anélkül, hogy attól félnénk, megbántjuk a másikat, vagy elveszítjük elfogadását és szeretetét.Egy konfliktus alapja az érzelmi biztonság, hogy ebben a kapcsolatban őszintén, maszkok, szerepek nélkül vállalhatom önmagam, kiállhatok magamért, mondhatok nemet is, mert tudom, hogy a vitánk épít, a fejlődésünk része és végül letisztázást, feloldást, megnyugvást hoz.
a krízis fogalmát jelölő kínai írásjel két fogalomból tevődik össze: „esély és veszély” – ami szépen tükrözi a krízis összetettségét, kettős tulajdonságát. Vagyis a párkapcsolati krízis lehet veszélyes, zsákutcába futó hatalmi harcok, romboló viták, végül érzelmi falak építésének forrása. És lehet esély, fontos lehetőség a fejlődésre, mely megerősít abban, hogy képesek vagyunk kilábalni a hullámvölgyből, megoldani kapcsolatunk nehézségeit.
Szeretem, hogy melletted nő lehetek, hogy bújhatok, dorombolhatok, simogathatok, gondoskodhatok, és lubickolhatok az összes női szerepemben. Milyen jó érzés veled csak úgy belezuhanni a szenvedélyszerelembe, mint perzselő nyári napon a hűs, simogató tó vízébe, és nem mérlegelni, nem agyalni, nem félni fatális szívtörésektől és nem félteni jajongva egot, önbecsülést.
Időnként távolság kell. Kell egy bizonyos távolság, hogy vonzó maradjon az ember a másik számára. Vonzani csak akkor lehet bárkit is, ha az nincs túl messze, de nem is fonódik rá egészen a másikra. Az, aki önbizalomhiánnyal küszködve kapaszkodik, előbb-utóbb elveszti a szexepiljét. Egy állandó összepréselődött, fojtó, vállainkba markoló, lépéseket ránk kényszerítő tánc sem kényelmes, vágyjuk a távolságot, a szabad levegőt, és az érzést, hogy időnként mi léphessünk közelebb, szabad akaratból, vágyból, önálló döntéstől vezérelve.
Minden emberi kapcsolat, így a párkapcsolat is reláció, együtt létezés, együtt rezgés, ahol hatással vagyunk egymásra. A párkapcsolaton belül is észrevétlenül formáljuk, alakítjuk egymást. A harmónia érdekében pedig tudatosan is sokat tehetünk azért, hogy együtt fejlődjünk, emelkedjünk, jobbá válunk, és egymásból is a legjobbat hozzák ki. Való igaz, olyannak szeretem őt, amilyen, de tekintettel vagyok rá, és igenis értünk akarok tenni, változni, előrébb vinni a kapcsolatunkat, mert szeretem, mert a kettősünknek számomra eszmei értéke van, és bármit megadok, hogy működtessem.
A szerelem nem elég, ha nem jár együtt tudatossággal, megfelelő önismerettel, ezen belül érzelmi intelligenciával, kompromisszumkészséggel, szeretetalapú kommunikációval, lemondással, türelemmel, döntéssel, és összetartó szeretettel. Senki nem születik igazi társnak, csak valaki mellett válhat azzá. És a társ az az ember, aki jelen van mellettem, és engedi, hogy belecsiszolódjon a kapcsolatunkba, engedi önmagát igazivá tenni. Egy kapcsolat elmélyüléséhez idő kell, csak így fejlődhet hosszabb távon erős kötelékké.
A társ az az ember, aki valóban jelen van mellettem, és tiszta lélekkel, rengeteg türelemmel, szeretettel, kompromisszumkészséggel, lemondással, vagy háttérben maradással engedi, hogy belecsiszolódjon abba a szerelembe és engedi is önmagát igazivá tenni. Egy kapcsolat megéréséhez, elmélyüléséhez idő kell, csak így fejlődhet hosszabb távon erős kötelékké.
Honnan jön a „vasmarok szorítgató érzése”? Ha egy előző kapcsolatban sérült a bizalom hűtlenség, vagy hazugság miatt, akkor a fel nem dolgozott bizalomvesztés érzelmi csomagját tovább hurcoljuk az új kapcsolat falai közé, és a bizalmatlanság lassan, alattomosan átitatja majd az új szerelmet.
Nem a távolság választja el az embereket, hanem a csend. Ezért az empátia gyakorlása kettőnkről szól. Ha valaki nem képes jól kifejezni, vagy egyáltalán nem fejezi ki érzéseit, akkor nehéz vele empatikusnak lenni. Ha valaki „nem engedheti meg magának”, hogy elgyengüljön, lebontsa érzelmi falait, gyengeséget, szomorúságot mutasson, akkor nem engedi meg azt sem, hogy együtt érezzenek vele. Túl sokat beszélünk a semmiről, agyalunk, analizálunk, vádaskodunk, és gyanúsítgatunk, miközben sokszor semmi másra nem vágyunk, mint egy együttérző szóra, egy erőt adó érintésre, ölelésre, hogy a másik ember a karjaiba zárjon. Sokszor egy ölelés is elég az empátia kifejezésére, felold, felszabadít, és felmelegíti a szívet.
Az, aki egyszer a legfontosabb személy volt a manipulátor számára, könnyen a számkivetettek listájára kerülhet, és azzal szembesülhet, hogy mindent megtagadtak tőle: emberbaráti szeretetet, tiszteletet, elveszíthet, otthont, vagyont, mindent. Attól a társtól ugyanis, aki már nem képes kielégíteni igényeit, a manipulátor minél előbb meg akar szabadulni. Mert ha nem képes többé kontrollálni téged, akkor azt kezdi kontrollálni, ahogyan mások szemében létezel. Eljátssza a mártírt, miközben lejárató kampányt indít ellened, rágalmaz, és a jó híredet szabotálja.
A tisztelet a szeretetkapcsolatokat működteti. Aki tisztel, az elismeri az erősségeimből fakadó erényeket, és elnéző a gyengeségeimmel. Nem hánytorgat fel régmúlt sérelmeket, utamat észrevétlenül segíti, pozitív megerősítése, elismerő szavai ösztönöznek, új erőt adnak. Nem tesz szeretetkoldussá, nem pipettán adagolja a jelenlétét, a figyelmet és a gyengédséget. Határozottan de szelíden kommunikálja felém az érzéseit, ez soha nem durva, bántó, vagy sértő. Empatikus társ, képes a dolgokat az én látásmódomból megvizsgálni, akár a cipőmet is felvenni, utamat végig járni, és így formálni véleményt, építő kritikát.
Ha nem is minden percben, de olyan bensőséges pillanatokban, amelyben meg tudjuk élni az intimitást, a szenvedélyes együttléteket is át tudjuk élni. Ideje eloszlatni azt a tévhitet, mely szerint a szexuális vágy és szenvedély magától jön létre, nem kell bele energiát, időt, figyelmet fektetni. Mert a párkapcsolat is egy olyan rendszer, ami belefektetett idő és energia nélkül nem működik, és ha nem vigyázunk, lassan megszűnnek az érintések, és a szenvedély valóban elpárolog, mint a testünkre szórt feromon-permet.
A szünet segíthet az újragondolásban, egymás újraválasztásában. Olyankor kissé hátralépünk, levegőhöz jutunk, kilépünk a nyomasztó konfliktushelyzetből, és jobban rálátunk önmagunkra, a másikra, halódó, vagy újra éleszthető szerelmünkre. Szükségünk van távollétre, és egy lenyugodott, objektív nézőpontra, ahonnan indulatmentesen kibogozhatjuk a kaotikus érzelmi szálainkat.
A felejtés során az emlékek halványulnak, vagy egészen törlődnek, míg az elengedés során elfogadjuk, és a megfelelő polcra helyezzük egymást, negatív, fájó érzéseinket, a haragot, a veszteséget, az alkalmatlanság sebeit. Azt jelenti, hogy találtam számodra egy méltó „rekeszt” a szívemben, és minden történés ellenére is képesek vagyunk tisztelettel és szeretettel gondolni rád. Ha ez nem történik meg, nem tudunk továbblépni.
Az igazságérzethez való megrögzött, makacs ragaszkodás hozhat pillanatnyi önigazolást, elégedett érzést a sértett félnek, de csupán az igazság nem állítja helyre a békét, nem hozza vissza a bizalmat. Egy párkapcsolatban, de semmilyen emberi kapcsolatban nem hoz tartós megbékülést, megnyugvást, ha konokul ragaszkodsz az igazságodhoz. Minél mélyebb, elkötelezettebb, intimebb egy kapcsolat, annál erősebb a békére való törekvésünk, és a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is képesek vagyunk megbocsátani.
Sokan soha nem próbálták ki, hogy milyen hatalmas erő rejlik egymás szóbeli megerősítésében. Beszéljük ki bátran szeretetünket becéző, elismerő, dicsérő szavakon keresztül. Az elismerő szavak a szeretet, szerelem, pozitív érzések nyílt megfogalmazását jelentik.
indenkinek valóban készen kellene állnia egy párkapcsolatra, mégpedig úgy, hogy az egyedüllétben már megszerezte a megfelelő szintű önismeretet, önbecsülést, és önbizalmat. Csak az tudja önmagát szívvel-lélekkel, mélyen átadni, aki elért már egyfajta önállóságot és érzelmi függetlenséget. Csak az tud építő módon függő viszonyba kerülni a társával, aki a saját életét egyedül is irányítani tudja. Szeretnél boldogan élni valakivel? Akkor először meg kell tanulnod, egészséges önszeretettel, önbecsüléssel egyedül élni.
Mondhatjuk, hogy léteznek forró, szenvedélyes és szexuálisan intenzív kapcsolódások, mégis hiányozhat belőlük az igazi ősbizalom, a lelki közelség. Vannak emberek, akik képesek akár egy életet is leélni egymással, vagy inkább egymás mellett, érzelmi igénytelenségben, anélkül, hogy valóban lélekben meztelenre vetkőzve, falaikat lebontva, kitárulkoznának egymásnak. Mert a valódi intimitás azt jelenti, hogy egymáshoz biztonságosan és végérvényesen kötődünk.
Minél kevesebb bennünk a szeretet, annál több hibát találunk majd a másikban. Ne engedjük, hogy elhagyjuk önmagunkat, hogy testi-lelki nemtörődöm, szeretetlen állapotba kerüljünk, mert neki úgyis mindegy, mert jelenléte oly magától értetődő és kiszámítható, mert mindig ott lesz, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, mert megszoktuk a látványát. Akit nem szeretnek, az nem tud fejlődni.
Azok a párok, akik folytonos egoharcban különbözőségeik ellen küzdenek örök háborúban állnak majd egymással. Találjuk meg inkább, hogy különbözőségenk, vitáink, konfliktusaink miként szolgálhatják a kapcsolatunkat.
A szívünk mélyén életszövetségre vágyunk, társra, akivel hazaérkezünk egymásban, mégsem hisszük, el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy igenis állhatunk az első helyen valaki más életében, lehetünk Egyetlenek. Egy valódi elkötelezettségben nincs szükségünk B tervre, nem félelemből, gyávaságból, vagy kényelemből maradunk együtt. Csak a teljes önátadás, a kötődés, az elfogadás, a bizalom, a szövetség, a szeretek és szeretve vagyok érzése hozza el a megnyugvást, a vágyott hosszú távú érzelmi biztonságot.
Ha tiszta, őszinte, igaz érzelmekre vágyunk mégis az egyetlen út bátran szeretni, megmutatni a fedetlen, retusálatlan, igazi arcunkat, sebezhetőségünket, és kipakolni a múltcsomagunkat. Ha szeretünk valakit, akkor elkerülhetetlen, hogy érzelmileg kiszolgáltatottá váljunk, és talán ijesztő, de ez az élet, a szeretetkapcsolatok normális rendje. Bátran szeretni azt jelenti, mint meghozni a döntést, időt, figyelmet, szeretetet áldozni, és a legjobbat kihozni egymásból. Kockáztatni, hogy sérülni és sérteni fogunk, mégis vállaljuk, megadjuk és átadjuk önmagunkat.
A szerelem, a szenvedély önmagában nem elég. Csak hasonló lelkületű, hasonló értékrendű emberek tudnak boldogan együtt élni. Azok a párkapcsolatok a legműködőképesebbek, melyek két hasonló ember szövetségéről szólnak. De elmondhatom, hogy ez a szövetség nem alakul ki egyhamar. Mindkettőnknek akarnunk kell, feltartott kezekkel meg kell adnunk magunkat, pontosan akkor, amikor egyedül utazó szívkalandorként végre döntést hozunk, és véget vetünk magányos vándorlásainknak.
Csak akkor tudunk fejlődni, változni, egymásért jobbá válni, ha visszajelzéseket kapunk. A társam az én kegyetlen, igazmondó tükröm, ami nem hazudik, őszintén mutatja a gyarlóságomat, miben kell fejlődnöm, csiszolódnom, hol tartok odaadásban, szeretet adásában, elfogadásban, türelemben, az indulatok, a konfliktusok kezelésében. Ki más látna engem ennyire közelről?
A kapcsolatunk addig tart, ameddig ketten éltetjük és működtetjük. Az energia pedig, amit nem a párkapcsolat működtetésébe fektetünk, valahol máshol mindenképpen teret kell hogy nyerjen magának: munkamániában, függőségekben, a gyerekekről való túlgondoskodásban, vagy egy külső kapcsolatban, a figyelem, az elismerés, a szenvedély, a szex morzsáit keresve egy harmadik személy karjaiban. Sokan utólag csodálkozással vegyes döbbenettel szembesülnek a kapcsolatba be nem fektetett energia végzetes következményeivel.
Egy férfi akkor veszít talajt, ha senkinek nincsen szüksége arra, amit adni tud. Nincs senki, akiről gondoskodhat, akivel megoszthatja sikerélményeit, megnyert, vagy elvesztett csatáit. Akkor nincs létjogosultsága a férfias tetteknek, nincs értelme harcolni, megvédeni, fejlett igazságérzetnek hangot adni, késeket fenni, csomót oldani, felvértezve útnak indulni. Mindez mit sem ér számára, ha nincs ott a Nő, aki megbízik benne, és aki mellett, akiért jobb emberré válhat.
Ha én nem vagyok neki, ő azt gondolja, fitogtatni való férfiereje végtelen, akkor páncélt növeszt, vasálarcos macsó lesz, érzéketlen rosszfiú, vagy valami hasonló; de meghasadt szíve, óriás múltcsomagja, fel nem dolgozott sérelmei, anyátlansága, asszonytalansága, kötődésre való képtelensége ott villog majd örökre kérdőjelként, ha még egyszer a szemébe nézek.
Bocsánatot kérni csak érzelmileg érett, kellő határozottságú és öntudatú ember képes, mert a bocsánatkérés valójában azt jelenti, hogy valaki felnőtt módon képes felelősséget vállalni a saját tetteiért. Bocsánatot kérni csak teljes elmével, szívvel, odaforduló szeretettel, a másik fél hibáztatása, a felelősség áthárítása nélkül lehetséges. Ha nem így történik a bocsánatkérés üres szótömeg, elveszti hitelességét.
Bár ő az életem része, mégsem élünk egymásban, nem döntés, hanem egy bármikor feladható lehetőség, akármikor kiszállhatok. Nem ígérek semmit, mert nem vagyok benne, önmagamban biztos. Aki szövetségre vágyik, az nem törheti a fejét menekülési útvonalakon, és nem gyávaságból, vagy kényelemből marad benne a kapcsolatban, nem lehet B terve.
A tökéletesség illúzióját kár kergetni, hiszen tökéletes párkapcsolat nincs, csak ami hiteles és életszerű, valamint elég komfortos ahhoz, hogy boldognak, értékesnek, és szerethetőnek érezd magad benne. A fejlődés része a felismerés és az ebből fakadó megnyugvás, hogy belátjuk, be merjük ismerni, hogy vannak nehézségeink, problémáink. De egyúttal ki is tudjuk mondani: igen, vannak nagyon nehéz időszakaink, de mindig van belőle kiút, ha mindketten úgy akarjuk. És ez teljesen rendben van így, mert ez a szeretetkapcsolatok normális rendje.
A párkapcsolatban és minden szeretetkapcsolatban az egyenrangúság elengedhetetlen feltétele ennek a kölcsönös tükörtartásnak. Alárendelt szerepben nehezen tud bárki őszinte lenni. A társam figyelmeztet ballépéseimre, tévedéseimre, és szeretettel változásra buzdít. Elfuthatok a társam, a saját tükörképem elől, próbálhatok olyan látványt találni, ami új, ami más, pozitívabb színben tüntet fel, és amit el tudok viselni, de bárkihez is szaladok, idővel úgyis visszavágyom a tiszta visszatükröződést, az őszinte, inspiráló, kapcsolatunkat építő társszerelmet, hogy mindig lássam, ki vagyok valójában.
Aki szeret, és meghozta a döntést, az bevárja a másikat, és együtt gyógyítják, javítják a sérült kötelék szálait. Elárulni, elhagyni egymást, csomagolni, és fejvesztve menekülni a helyszínről bárki tud, ahhoz nem kell nagy kurázsi. De egymás szemébe nézve valóban beszélgetni, romboló életeseményeink, tragédiáink, kibírhatatlannak tűnő viharaink idején is kitartani, a bajban összekapaszkodni: ez a szeretetteljes, valódi elkötelezettség lényege.
Ne vágyjuk vissza, ne akarjuk az első idők intenzitását visszahozni a kapcsolatunkba, mert bármennyire szeretnénk, ez nem lehetséges. Minden jól működő kapcsolat egyik titka, hogy elfogadjuk a tényt: a kötelékünk folyamatosan fejlődik, változik. Nem az a cél, hogy örökké a kezdeti szimbiózis, a szenvedélyszerelem állapotában lebegjünk, hanem hogy minden életszakaszunkban, életciklus-változásban, és krízisben megtaláljuk az egymáshoz vezető utat. A szenvedély, a tűz szelídül, de mégis áthozható, átemelhető a párkapcsolati szakaszokon, ha úgy akarjuk.
Egy rossz, feszültségekkel, megaláztatásokkal teli kapcsolat ugyanugy megbetegít, szorongásos, pszichoszomatikus tüneteket okozhat, mint bármilyen stresszforrás. Görbül a gerinc, sajog a test női vagy férfi oldala, fogy a levegő, szorul a torok, ki nem mondott szavak gyötörnek. Saját felelősségünk törekedni a kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatra, megjavítani, ami elromlott, fenntartani, ápolni, virágoztatni ami szép és boldogságot hoz az életünkbe. Mert nincs jobb érzés, mint szeretni, és érezni, hogy viszontszeretnek.
Nem lehet minden emberi kapcsolatunk tökéletesen harmonikus, de arra törekedhetünk, hogy legyen egy igazi kapcsolatunk, melyben megélhetjük a teljes elfogadást és intimitást, és ahol nem kell félnünk, hogy megbántanak, vagy megszégyenítenek. Egy véd- és dacszövetség kell, ahol szükségünk van arra, hogy kölcsönösen az Egyetlen szintjére emeljük fel egymást, mindenki számára fontos ez a biztonságos védvonal. Mert az emberi alapvetően olyan, hogy igényli az intimitást, a meghitt, szoros, és mély szeretetkapcsolatokat, melyeket nem lehet megosztani senki mással.
A szenvedély ahhoz kell, hogy ne szűnjünk meg vágyni egymást, a biztonság pedig ahhoz, hogy átadjam, megadjam, és elkötelezzem magam a társamnak, „pecsétként a szívére helyezem magam, pecsét leszek az ő szíven”, ahogyan az Énekek Éneke leírja. Szorongást, bizonytalanságot szül, ha a szenvedély kerül túlsúlyba, ha pedig csupán a biztonság uralja kapcsolatunkat, akkor az unalom a monotonitás őröl fel. A boldog, elkötelezett kapcsolatok titka a biztonságérzet és a szenvedély egyensúlya.
Egy férfinél az elköteleződés szándéka nem azon múlik, hogy a nő mit tesz érte, hanem sokkal inkább azon, hogy a kapcsolat hatására ő, a férfi mit akar megtenni, vagyis milyen emberré válik. Az elköteleződés döntése akkor születik meg benne, amikor felismeri, hogy a választott nő mellett jobb embernek érzi magát.Egy érett férfi olyan társat választ, akinek jelenlétével jobb embernek érzi magát és még inkább jobbá válhat. Nekünk nőknek engedni kell, hogy ez megtörténjen, ehhez azonban a viszont-szeretet és a feltétlen bizalom mellett az önszeretetünk, az egészséges önbecsülésünk ugyanúgy fontos.
Az egészséges önbecsülés, az önszeretet az egyik legvonzóbb tulajdonság. Lehetek –e szexi és vágyott a társam szemében, ha mindez hiányzik belőlem? Bár egy kapcsolat nem önbizalomnövelő terápia, mégis egy igazi társnak óriási a felelőssége abban, hogy pozitív megerősítéssel, bókkal, dicsérettel, elismerő szavakkal, a szeretet és ragaszkodás kifejezőeszközeivel is táplálja a másik ember önbizalmát, érzelmi komfortérzetét. Egy nő minél pozitívabban látja önmagát, annál boldogabb a mellette álló férfi. De fontos megjegyezni: nem ő felelős a hangulatodért vagy az önbecsülésedért, mégis fontos, hogy életed mélypontjain megkapd tőle az érzelmi támogatást.
A destrukciót, a rombolást az jelzi, ha nincs egymásra fókuszált figyelem, egymásra sem nézünk, gondolataink nem találkoznak, párhuzamosan kommunikálunk, vagyis mindenki csak hajtja a magáét. A tisztázó beszélgetés nem mond ellent a szeretetnek, hanem erősebbé, biztonságosabbá teszi a szövetségünket. A nevében már ott van, miről kell, hogy szóljon: a letisztázásról. Ilyenkor még nem találjuk a megoldást, a béke azonnali megteremtése sem lehetséges, mégis beszélgetünk, ki tudjuk teríteni a lapjainkat. A beszélgetésnek szabályai vannak.
Az elvárásaink gyakran tényleg egy idealizált Igazihoz, nagy Ő-höz kapcsolódnak szorosan, így azt gondoljuk, akkor döntöttünk jól valaki mellett, ha beteljesedik az a fajta ösztönös ősbizalom, nyugalom, és biztonság érzése, amit csecsemőként édesanyánkkal megélhettünk. „Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Ostoba vagyok - foglalkozz velem.” –írja József Attila. Pedig az érzelmileg érett szerelem nem a folyamatos, adakozó, önfeláldozó gondoskodást, figyelmet várja passzívan.
Ha egy nő nem beszél, akkor magába fordul és saját maga világában él, így próbál időt nyerni, túlélni. Akkor már nem analizálja a kapcsolatot, ki mit szúrt el a múltban. Akkor talán már szökési terveken töri a fejét, és a búcsú szövegét fogalmazza. És ha egy nő nem beszél, akkor lehet, hogy titkos külső kapcsolatok sikátoros zsákutcájában már egy másik férfi ragyogtatja. Minden kapcsolat addig tart, amíg ketten éltetik és működtetik, de amikor a nő már nem osztja meg az érzéseit, akkor lemondott a kapcsolat megjavításáról, és hagyja magától kimúlni.
Aki számára a győzelem fontosabb a szeretetnél, az ne kezdjen közös életet, ne készüljön harmonikus életközösségre. Mert konfliktushelyzetben egyedül és kizárólag a tisztelet segít, hogy elfogadjuk a különbözőségeket, elismerjük a másik erősségeiből fakadó erényeket, és elnézők vagyunk a gyengeségekkel. Nem hánytorgatunk fel folyton régmúlt sérelmeket, a pozitív megerősítés, az elismerő szavak ösztönöznek, előre lendítenek, új erőt adnak. Ha valaki a másiktól változást vár el, akkor erre ő csak akkor lesz képes, ha biztosan érzi: társa a ragaszkodáson túl értékeli, elismeri és tiszteli őt.
Már az induló kapcsolatokban is az őszinte, tiszta, világos szavak hiányoznak leginkább. Félünk megnyílni, óvatos közeledéseinket átjárja a bizonytalanság. Pedig ideje lenne végre álarcok nélkül, szelíden, de határozottan kimondani, amire vágyunk, amit keresünk, és nem azon aggódni, hogy a másik majd hanyatt homlok menekül az „érzelemlavina” elől. Aki ugyanazt akarja, aki elkötelezettségre, társra, otthonra vágyik, az soha nem fog megriadni az őszinteségtől. Aki pedig nem akart maradni, annak inkább hálával tartozunk, hiszen lehetővé tette az utat azok számára, akik felé végre szívet nyithatunk.
Életünket a kezdetektől fogva átszövik a kötődések. Egészséges lélekkel kötődni valakihez elemi szükséglet, ahogyan a gyökér is kapaszkodik, és ha megerősödött, ha elég szilárdan áll, elkezdődhet a fa és a talaj közös létezése. A gyökér nem életképes talaj nélkül, egészséges lelkületű ember nem létezik kapcsolatok, kötődések nélkül. A kötődés vágya ott él mindannyiunkban, és akár elrejtjük, akár szembenézünk vele, ez a vágy mégis elemi erejű.
A csók lehet forró, de semmit nem pecsétel, a vágy még nem szerelem. Egy férfi társasága lehet ígéretes, de ez még nem biztonság, ölelése még nem védelem, csillogó tekintete még nem elkötelezettség. Figyelme, érdeklődése csak pillanatnyi lehetőség, fogadkozása csak illanó fellobbanás, és a kialakulóban lévő közös történet talán örökre befejezetlen, három ponttal a végén.
Ha a kapcsolat elfáradt, az nem azt jelenti, hogy vége is van. Két ember, aki valaha képes volt egymást szeretni és vágyni, egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy végleg eltávolodnak-e, vagy visszatalálnak egymáshoz, legtöbbször döntés kérdése. Ha eltűnik a vágy, a veszteség legtöbbször - akár szakember segítségével - visszafordítható, és olyan tanulságokat hordoz, melyek később kifejezetten megerősítik a kapcsolatunkat. Kettőnkön áll, hogyan változtatunk a hozzáálláson, a kommunikáción, a hangtónuson, az empátián, a gondolkodáson, a gondoskodáson, a türelmetlenségen, a fásultságon. Ha eltávolodtunk, ha elfáradt a kapcsolatunk, az nem azt jelenti, hogy annak vége is van.
Az érzés időnként szelídül, és lesz idő amikor úgy érezzük, egészen meggyengült, szinte csak pislákol, mégis amikor visszatér, sokkal érettebb lesz és mélyebbre gyökerezik a kapcsolatunkban. Mert a szeretet sokkal inkább annyi, mint jelen lenni, figyelmet ajándékozni, elköteleződni, a támogatni, emelni, megerősíteni, biztonságot adni és biztonságban lenni, inspirálni, a legjobbat tenni.
Aki egyetlen ember mellett döntést hozott, aki el akar köteleződni, az nem töri a fejét szökési terveken, menekülési útvonalakon, és nem gyávaságból, vagy kényelemből marad. Hanem szeretetből, döntésből, könnyűvé és örömtelivé tett hűségből.
Senki nem tökéletes, mégis vannak, akik tökéletessé válnak egymás számára. A boldog párok nem azt várják egymástól, hogy a másik legyen tökéletes, legyen vele minden olyan, mint a romantikus filmeken, és teljesítse be minden álmukat, hanem úgy próbálják közös életüket élni, hogy együtt többek legyenek, feljebb léphessenek önmaguknál, és így a legjobbat tudják kihozni egymásból.
Így történnek a Nagy Találkozások, amikor egymás közelében biztonságot, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot élünk meg: otthon vagyunk. Biztosan tudjuk, hogy együtt emelkedünk, fejlődünk, kreatív energiáink szárnyalnak, mert a mi kettősünk építi és emeli egymást. És így történnek a nagy zuhanások is, amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj, és a tükörbe nézve már egyáltalán nem látjuk egykori önmagunkat.
Olyan embert keress, és olyat láss meg, aki – ahogyan te is - tiszta lélekkel, rengeteg türelemmel, megértéssel, kompromisszummal, lemondással, vagy háttérben maradással hagyja, hogy belecsiszolódjon abba a szerelembe, és engedi is önmagát igazivá tenni.
Ha egy előző kapcsolatban elveszett a bizalom hűtlenség, vagy hazugság miatt, akkor a fel nem dolgozott bizalomvesztést tovább hurcoljuk az új kapcsolat falai közé, és a bizalmatlanság lassan, alattomosan átitatja majd az új szerelmet. Nincs más eszközünk mint az egymásba vetett bizalom. Törékenyek a fontos emberi kapcsolatok. Törékeny a szív. Törékeny a bizalom. Talán azért, hogy ne tékozoljuk el, óvatosan kezeljük, és jobban vigyázzunk rá. Mindenkinek szüksége van egy igazi kapcsolatra, ahol nem kell félnie, hogy megbántják, vagy megszégyenítik.
Ne legyünk egymásnak sebgyógyító, időrabló, vagy önbizalom izmosító megállóhelyek, ahonnan bármikor lepattanhatunk egy másik vonzóbb opció kedvéért. Ha akarsz valamit, szelíden, de határozottan közöld. Hidd el, aki ugyanazt akarja, nem fog megriadni az őszinteségtől. Légy hálás azoknak, akik végül nem akartak maradni, mert kikövezték számodra az utat azok számára, akiknek megnyithatod a szíved.
Egy párkapcsolat nem vezeti el önmagát. A mindkettőnk számára boldogságot hozó minőségi időben ott van minden, ami motorja lehet egy kapcsolatnak: tisztelet, figyelem, elismerés, intimitás, változatosság, meglepetés, apró ajándékok, örömet hozó szex. Ami még fontosabb: nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a ráfordított figyelem és lelki energia határozza meg egy-egy párkapcsolat minőségét.
Hogyan menti meg a kapcsolatokat, ha a párok nem felejtik el meglátni egymás értékeit? Hogyan tudunk életet lehelni a megfáradt kötelékekbe? A hála érzése romboló életeseményeink, tragédiáink, kibírhatatlannak tűnő, nagy viharjaink idején is egy hatékony konfliktuskezelő eszköz.
Hű önmagához és az általa képviselt értékekhez. Nem jókislányt, rosszkislányt, hanem Nőt keres, aki ugyanazokat a masszív értékeket képviseli, amit ő, és akinek jelenlétével még jobb emberré válik. Semmi sem hódítja meg jobban a női szívet, mint látni, hogy a férfi, aki fontos nekünk, jó ember.
Talán önmagunknak sem merjük beismerni, hogy csupán időrablói vagyunk egymásnak; nem a megfelelő ember van mellettünk, így képtelenek vagyunk megállapodni. Elvagyunk együtt, de valamicskét mindig megtartunk önmagunkból, például a jövőképünket, amiben nem biztos, hogy szerepel a másik ember. Használjuk egymást magány ellen, és a megfelelő szexuális komfortérzet biztosítására.
Aki jelen van, arra számítani lehet. Nem csak úgy elvan a kapcsolatok langyos állóvizében, nem halogat, nem hiteget, hanem képes elköteleződni, egyetlen nő mellett döntést hozni, felelősséget vállalni, gondoskodni, többes számban beszélni, hosszú távra tervezni. Ez a jelenlét.
Képtelenség az érzelmeinket kontrollálni, és egyszer csak azt érzékeljük, hogy a szexkapcsolatunkba érzelmek keveredtek, és már alig tudjuk szétválasztani egy komolyabb elköteleződéstől. Kétségbeesetten szeretnék megtartani a szabadságunkat, félünk megnyílni, őszintének lenni. Ódzkodunk feladni függetlenségünket, a véglegesség gondolata elborzaszt, az elköteleződéstől való tudattalan félelmünk megakadályoz abban, hogy teljesen felvállaljuk a kapcsolatot.
Egy társ látja a hibáimat, de nem hagyja azokat egészen rám, nem keres holtomiglan mentséget a gyengeségeimre, botlásaimra. Nem a cinkosom, a bűntársam a gyengeségben, a passzivitásban, az ígéret megszegésben, a tétlenségben, hanem mindig sokkal feljebb, és sokkal messzebbre néz, mint ahogyan én szemlélem magam. Azt látja bennem, amilyen lehetnék, kimondva, vagy kimondatlanul üzeni, hogy változzak, mutassam többnek magam, mert több is vagyok. A társ az, akivel jó lehetek és aki mellettem, értem, miattam lesz jó.
Gyakran elfelejtjük a fontos leckét: ahhoz, hogy a megfelelő emberre találjunk, először nekünk kell megfelelővé válnunk. Nekünk kell pozitívvá, erőssé, éretté, magabiztossá, céltudatossá, vonzóvá, szexivé, lojálissá válnunk. Nekünk kell először szerethetővé válni.
Tisztelni annyi, mint jól szeretni. Mikor szeretem őt jól? Ha megbecsülve, szeretve érzi magát, ha szabadabb, örömtelibb, boldogabb az élete mellettem, mint nélkülem.
Az elbizonytalanodás, az anyaságba-menekülés, a rutinba csontosodás, a megfakult színek, a nőiesség vibráló energiáinak eltünedezése, érzelmi diszkomfortja mind annak a jele, hogy a nő nem éli a szerető funkcióját.Minden nő érezni akarja a Szeretőt is önmagában. Azért, hogy ne veszítse el a „színeit” persze ő is ugyanúgy felelős, mégis olyan férfira vágyik, aki még inkább felszínre hozza az izgalmas, szexi, sziporkázó énjét.
Szeretem, ha egy férfival nő lehetek, hogy bújhatok, dorombolhatok, simogathatok, gondoskodhatok, hogy lehetek vadmacska, vagy törleszkedő cica, és lubickolhatok az összes női szerepemben. Szeretem, ha egy férfi tenni, teremteni akar, ha nem passzív kanapéhuszár, és megátalkodott, mindig befuccsoló álomgyáros, ha nem támaszkodik, ha önmagának, és másoknak tett ígéreteit betartja.
Egy nő ma szinte mindenre képes férfijelenlét nélkül, de végül mégis a biztonságot nyújtó, nagybetűs Férfi dobogtatja meg a szívét. Aki kinyitja az ajtókat, felsegíti a kabátot, aki kiáll mellette, gondoskodik, felelősséget vállal, elköteleződik, aki Nőként bánik vele, és Férfiként viselkedik. És mindezt nem azért teszi, hogy női gyengeséget hangsúlyozzon, hanem éppen ellenkezőleg, férfias erőt sugároz: gondoskodik, felvállal, és törődik a számára fontos, szeretett emberek komfortérzetével.
Egyetlen nő sem szeretne társául egy célt vesztett, meghasonlott, jellemgyenge férfit. Kibe szeret bele a nő? Egy olyan férfiba, aki kiválasztott lehet, aki megadást kér, azt hogy a nő végre engedje, hogy megfogja a kezét, hogy tisztelje a döntéseit, hogy higgyen a hűségében, hogy el tudja engedni a kételyeit, hogy végre ráébredjen, nem kell mindig erősnek lennie.
Meg lehet szelídíteni a macsót? Vagy inkább ne gyötörjük, ne formáljuk, ne is akarjuk megváltoztatni, hogy egészen behódoljon?
Nem azért megyünk máshová, mert másik társ kell. Azért megyünk máshová, mert önmagunk egy másik, új verzióját keressük, egy másik ént. Önmagunkat unjuk ilyenkor, a becsontosodott élethelyzetet, és talán nem is a külső kapcsolat vonz, hanem a bizsergető érzés, a titkos harmadikkal mások lehetünk, másnak élhetjük meg önmagunkat. A hűtlenség nem arról szól, hogy el akarom hagyni a társamat. Azt az embert akarom elhagyni, akivé én magam váltam.
Észre fogod venni, hogy a társ az, aki veled egy irányba néz, és nem sajnálja a kikerült utakat, melyekre miattad, a te szerelmed miatt nem lépett rá. Vele ott van az a valami, ami nélkül észre sem vennéd őt, amitől a kíváncsiság, és a csodálat mellett felüti a fejét a kémia, a fizikai vonzalom, amitől forrni kezdenek a hormonok a szerelem laboratóriumában.
Minden önbecsülését vesztett nőnek vissza kellene utaznia az időben, hogy megtalálja régi önmagát. Vissza kellene lépni abba a dimenzióba, amikor még volt tartás, büszkeség, méltóság, és elvek, melyekhez tartotta magát. Ahol, ha mégis megbotlott, akkor felállt, és emelt fővel koronát igazított, igen, azok voltak a szép idők. Ma többségünknek fogalma sincs milyen egyetlennek lenni valaki számára. Bevonzod, vagy engeded? Mindig a nő választ.
Az ösztönös, szeretetteljes gondoskodás mögött is a férfi felnőtt, érett felelősségvállalásra való képessége rejlik, mert igaz, egy igazi nő meg tud csinálni mindent, saját maga. De egy igazi férfi nem hagyja ezt neki. Férfias tetteit nem jegyzi meg örökre, nem tart szónoklatot arról, hogy mi lenne velünk nélküle. A világ előtt felvállal, tessék, mi ezek vagyunk, büszke rám, és arra, hogy mi ketten összetartozunk.
Az igazán boldog pároknak ugyanis senkinek nem kell bizonygatni, hogy ők jól vannak, együtt vannak, és minden rendben, mert a boldogságot egymástól kapják, és nem a lájkoktól. Nincs szükségük mások véleményére, elismerésére ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, hogy együtt szerelmesen, izgalmasan teljen az idő, csak magukra fókuszálnak, és szerintük mindenki más foglalkozzon a saját szerelmi életével.
Tiszteletben tartjuk egymás kéréseit, tekintettel vagyunk egymás igényeire, képesek vagyunk megnyílni, és legmélyebb félelmeinket, vívódásainkat egymással megosztani. Nem szégyelljük egymást újra és újra megtanulni. Egymás iránti elkötelezettségben élő emberek közt semmi nem lehet tabutéma. A feszélyezettségnek nincs helye közöttünk, létezzünk inkább együtt egy mindig megújuló, érzelmileg és értelmileg folyamatosan fejlődő szerelemben.
Meddig él egy kapcsolat? Ameddig értjük egymás szavát, ameddig nem ismételgetjük a múlt sérelmeit, szavaink nem végszavak, éles, szeretetlen felszólító mondatok, vagy véget nem érő egyoldalú szónoklatok, és ameddig a szavak nem horzsolnak, vagy nem találnak el halálosan. Ameddig kudarcainkat nem rójuk fel, nem használjuk fel egymás ellen, nem élünk vissza egymás gyengeségeivel. Ameddig észleljük, igényeljük, hiányoljuk, és szomjazzuk a másik jelenlétét.
Manapság semmi nem érdemel időt és türelmet. Még a szeretetkapcsolatok sem. Rögtön azt a párkapcsolati érettséget és érzelmi biztonságot keressük, amely csak idővel fejlődhet ki, mert ez az élet normális rendje. Alig ismerjük még egymást, de instant módon, mohón várjuk a feltétlen összetartozás és elköteleződés állapotát, mely csak évek múlva, az összecsiszolódás rengeteg elrettentő pillanatával érkezhet meg. Nem engedjük az induló párkapcsolatokat végighaladni a fejlődési szakaszokon.
Egy szeretetlennel csak csendek vannak. Nincsenek egymásnak feszülő testek, nincsenek csókok, nincs érintés, ott dadogva, vagy egyáltalán nem beszéljük a szeretetnyelveket. Ott ketten vagyunk, de egyikük képtelen adni, a másik pedig már annyit kuncsorgott, tartotta a markát némi dicséretért, megerősítő szóért, hogy elfáradt benne.
Ha a nő szeret, akkor beszél hozzád. Akkor tombol, kiabál, hisztizik, sír, elpanaszol, kérdőre von, magyarázatot vár, és gondolkodás nélkül, az arcodba borítja a sérelemzuhatagot.
Nem lehet jó vigyázó az, aki mindig csak arra vár és élete szálait úgy fonja-alakítja, hogy mindig csak rá vigyázzanak. Ebben a kényelmes, passzív kiszolgáltatottságban éli napjait, ebben a támaszkodó kapcsolatban talál kényelmet. Jó szorosan kikarózva, támasztékkal képes csak megőrizni az egyensúlyt, és ha érkezik egy vihar, vagy bármilyen természeti katasztrófa, darabjaira hullik, eldől, összezuhan, mint a gyenge, tavaszi palánta. Egyedül virágozni, szoros gyökerekkel talpon maradni, tépáztatva lenni jégesőben, orkánszerű szélben, és kései fagyban, elhajolni, majd ahogy a nap kisüt, simogató sugaraitól erőre kapni és újra felállni. Az érdemel tiszteletet.
Ezek a különös vonzalmak, plátói szerelmek, szexkapcsolatok, extrákkal fűszerezett barátságok a legértékesebb kincsünket, az időt pazarolják. Azért különösen nehéz kilábalni belőlük érzelmileg, mert furcsán érnek véget, hiszen hivatalosan soha nem is kezdődtek el igazán. Mindig ösztönösen vágyunk arra, hogy lezárjunk bizonyos életszakaszokat, elvarrjuk a ragaszkodás szálait, de egy majdnem szerelem általában úgy végződik, hogy egyikünk eltűnik, köddé válik, mintha sosem lett volna, és valamelyikünknek összetörik a szíve.
Lelkem mélyén ott lapult az állandó, szorongató félelem, hogy nem invesztálhatok érzelmeket, szerelmet, figyelmet, szenvedélyt, női energiákat, ameddig tudom, hogy ő itt csak egy átutazó, mert bármikor lemondhat rólam. Nem akartam vele közös világot, nem akartam egy élettérben lélegezni, és hagyni, hogy erős férfikeze nyoma még szebbé, még szerethetőbbé varázsoljon körülöttünk mindent. Nem akartam nagyot zuhanni. Azt kellett éreznem, hogy az egyetlen vagyok, ahogyan vele is éreztetnem kellett ugyanezt.
A férfiakra a kisugárzás, és a vonzó külső erőteljes hatással van, de mindezen túl legtöbbször a nő felszabadultsága, függetlensége, vidámsága, titokzatossága az, ami igazán lenyűgözi. Sajnos gyakran pontosan ezeket a tulajdonságait veszíti el a nő, és ha ez egy szorongó, kapaszkodni vágyó magatartás irányába mozdul el, főleg, ha túl korán következik be, akkor a férfi távolodni kezd, és pont.
A nő hűséges társra vágyik. Az, hogy kibe szeretek bele akaratlan, sodró, gyönyörű zuhanásban, soha nem az én döntésem. Az, hogy kit szeretek egy életen át, mindig az én döntésem marad, és ez nem változik. Ha bezárok ajtót, ablakot, és eldobom a kulcsot, attól a társam még nem marad velem. Akkor majd kikúszik a küszöb alatt, de ha marad, erre nem lehet más oka, mint az, hogy szeret, és eldöntötte. Az még nem hűség, ha valaki gyáva a hűtlenséghez.
Tévhit, hogy a férfiak a gyengébbik nemet keresik és látják a nőben. Nem az teszi őket erősebbé, ha a gyenge nő mellett felveszik a gyámolító, terelgető szerepet, mert nem akarnak hiányzó apaképet pótolni. Az igazi férfi olyan nőt keres, aki inspirálja őt, akivel együtt fejlődhet, akinek van jövőképe, ambíciója, és aki küzd a céljaiért. Akinek megvan akkor is a saját, jól kiegyensúlyozott, önálló élete, ha éppen nincs párkapcsolatban.
A talán az elköteleződni képtelenek szava, akik nem veszik észre, nem érzékelik, hogy valami véget ért, és hogy már régen nem fáj, hogy egyáltalán semmit éreznek, mégis benne topognak a régi, elhasznált életükben. Lezárult egy életszakasz, emberek jöttek, mentek, elmaradtak, elmúlt a jó, és elhalványult a borzalom.
Tiszta, igaz érzelmekre, őszinte szerelemre, odaadó, gondoskodó, érzelmileg is érett, hűséges társra vágyunk, aki értünk, miattunk hozta meg az elköteleződés döntését. A társkeresés azonban ma bonyolult, fárasztó tevékenység lett, és csak jönnek, tolulnak a negatív élmények, csalódások, interjúhoz kísértetiesen hasonlító találkák, könnybe, és katasztrófába fúló randisorozatok, vigasz szexelések, magányos haza utak.
Kötődni hozzá veszélyes, mert hosszú távú lelki és testi egészségromlást okoz. Sokan eleinte nincsenek is tudatában annak, hogy mérgező kapcsolatban élnek, gyakran számolnak be arról, hogy a kezdeti furcsa viselkedést a ragaszkodásnak, a lángoló nagy szerelemnek tudták be, ami ellen ők maguk sem tettek semmit, mert azt gondolták, hogy az érzelmek lanyhulásával a felfokozott érzelmek is szelídülni fognak.
Bonyolult nő vagyok, ezért nehéz engem szeretni. Bonyolult nő, bonyolult érzelmekkel, és bonyolult élettörténettel. Makacs vagyok, mert makacsul ragaszkodom az elveimhez, nem adom alább a szerelemnél, nem fekszem önként lélektelen gyönyörkeresők lábai elé, és elsétálok onnan, ahol semmi keresnivalóm.
Mitől lesz egy nő örökre a tiéd? Ha engeded élni, nevetni, ha teret adsz neki, szabad levegőhöz juttatod, meglátod benne a csillámló kincset, fejlődni engeded, vagy éppen egy egészen más út felé tereled, ami máshogyan szép, máshogy épít. Ekkor majd a nő érted, miattad ragyog, de inkább úgy fogalmaznék, veled szebb, erősebb lesz a fénye, mert megtanulta, hogy borús napokon egyedül is kiszínezze önmagát.
Aki szeret, azt akarja, mutassam többnek magam, mert több is vagyok. Az kimondva, vagy kimondatlanul azt üzeni, hogy igyekezzek, mert ő is igyekszik, mert fontos neki a mi kettősünk, és megtesz mindent érte, erőn felül működteti, de egyedül van, elfárad benne, ha nem segítek. Aki szeret, az látja, hogy milyennek kellene lennem.
Nem létezik tökéletes párkapcsolat, csak megfelelő, ami hiteles, és életszerű, valamint elég jó, elég komfortos ahhoz, hogy boldognak érezd magad benne. Egy tökéletesnek látszó, konfliktus-steril kapcsolatban, csak üres kagyló életek, kirakatéletek vannak, ahol valójában több energiát fektetnek a látszat fenntartásába, és a hibák retusálásába, mint az egyre fojtóbb társas magány megszüntetésébe.
Egy férfi a visszautasítást, a nő kezdeti visszafogottságát nem tragédiaként, depresszív élményként éli meg, hanem kihívásként. Engedjük a férfit udvarolni. Hagyjuk, hogy azokat a fegyvereket alkalmazza, amiket csak akkor használ, ha fontos csatába indul. Engedjük, hogy megtegyen mindent azért, hogy megkapjon, mert ez a legjobb férfitulajdonságokat fogja kihozni belőle.
A csók, a feromoncsere révén sokat elárul a másik emberrel, és bár ezeknek az információknak nem is vagyunk tudatában, mégis megalapozza, hogy kezdetben mennyire érezzük összeillőnek magunkat partnerünkkel. Mire tudatosan döntenénk, ugyanis már elrendeltetett. A szerelem hevületében a kémiának esünk áldozatul, és a tudatalattink már eldöntötte, kit fog választani. Racionális érvek, és társadalmi elvárások mentén mérlegelünk, tépelődünk, belemenjünk-e egy kapcsolatba vagy sem, de a testünk már rég döntött. Férfiak és nők valódi vonzalma azon áll, vagy bukik, ami a szemnek láthatatlan.
Kockáztatás nélkül pedig nincsenek igazi találkozások. Egyetlen ölelés, őszinte beszélgetés meghúzza a vészharangokat a fejben. Mit akar tőlem? Mit kezdjek vele? És ő mit kezd majd velem? Ha őszintén kiadom magam, az veszélyes, kockázatos művelet, sérülök, és sérteni fogok, mert sebezhető leszek, és megsebzek. Beengedni valakit, megmutatni igazi, kitakart, retusálatlan arcomat, vállalni, megadni magam, kockáztatni. Ez a modern párkapcsolatok kihívása.
Te csak törted ezt a szépséges nyelvet, dadogtál, makogtál, és mindent elrontottál, és akkor legszívesebben az öklömmel püföltem volna mellkasod, hogy ne mérgezz tovább, fáj, mennyire suta és értetlen vagy, de ma már sajnállak. Mert tudom, hogy ebben sem volt tanítód, nem volt senki, aki megtanítja, bátran kibeszélheted a szeretetedet becéző, elismerő, szárnyakat adó szavakon keresztül.
Az erőt kellett volna látnia bennem, függővé kellett volna tennem őt, és nem a térdre boruló, méltóságát vesztett, összetört, zokogó énemet kellett volna látnia utolsó emlékképként. Igazából egész rövidke közös életünkben az erőt kellett volna látnia, ebbe beleszeretett volna, ezt imádta volna, és akkor folyton azon igyekezett volna, hogy táplálja az erőmet, hogy még inkább ragyogjak.
Tudod, mit mondok? Ha az a kényelmetlen, nyomorító érzés furdal, és motoszkál a legelején, akkor ne reménykedj, az mindig is ott marad. Szadomazo tangót járunk, lepaktálunk az ördöggel, és egy ágyban alszunk az ellenséggel. Valamikor nagyon régen megbomlott az ősbizalomba vetett hitünk, a méltóságot elengedtük, és mindig elkapunk valakit, mint hányódó tengeren a deszkát, csimpaszkodunk bele, függünk tőle, és manipulálhatóvá válunk.
A hűség akkor születik meg, amikor elhatározom, hogy veled valóban megelégszem és ezzel együtt önmagamhoz is hű maradok. Az álmaimat nem zárom hét lakat alá, a vágyaimat kinyilatkoztatom, eléd tárom mindet. Megtanultam a leckét, szavaim nem bántóak, nem szúrok beléd apró kis mérgezett elvárás-tőröket. Nem, nem akarom, hogy egy éjjelen közénk kússzon szerelmünk csöndes gyilkosa. Az életet a maga teljességében élem meg veled.
Miért nem működik a kapcsolat? Miért van az, hogy mindig csalódunk? Már az elején elrontjuk, legtöbbször az első hónapban. Nem adunk feladatot, nem tudjuk mit jelent éheztetni, várakoztatni, hogy a férfi fantáziáljon, és vágyjon. Nem tudunk hiányérzetet teremteni, nem hagyunk magunkon felfedezni valót. A vonzalom, a szerelem, a kémia ébredhet első látásra, de a férfinek elemi szükséglete a hódítás.
Nem könyörög figyelemért, szeretetért, elismerésért. Nem rendeli alá önmagát a férfi elvárásainak, igényeinek, testi-lelki jóllétének. Egy Nő határokat húz, van önálló véleménye, döntési lehetősége, és elvei melyekhez tartja magát. Nem tesz meg dolgokat, melyeket nem akar, és nem válik bábbá a kapcsolatban. Egy Nő bár ugyanúgy haragot és frusztrációt érez, mégis kifejlesztette önmagában a felnőtt reagálás képességét, vagyis éretten kommunikálja, ha valami bántja.
A majdnem kapcsolatok, ezek a különös vonzalmak, plátói szerelmek, szexkapcsolatok, extrákkal fűszerezett barátságok furcsán érnek véget, hiszen hivatalosan soha nem is kezdődtek el igazán. Mindig ösztönösen vágyunk arra, hogy lezárjunk bizonyos életszakaszokat, elvarrjuk a ragaszkodás szálait, de egy majdnem szerelem általában úgy végződik, hogy valamelyikünk eltűnik, mintha sosem lett volna. Életünk ezen szakasza befejezetlen történet, be nem teljesült szép ígéret, nyitva maradt mondat, vessző, három pont, félbe maradt, lezáratlan ügy, tisztázatlan félreértés. A mögöttes érzések soha nem kerülnek tisztázásra.
Amikor valaki a szerelemtől akar boldog lenni, akkor szomorú, lelki sérült társfüggőként az elképzelt ideális párkapcsolatot hajszolja, és sérült önbecsülését a párkapcsolatban akarja erősíteni, gyógyítani. Egy lélekben érett nő jól érzi magát a bőrében, ideiglenesen egyedül is képes ragyogni, egyenrangú, inspiráló társ lehetne, olyan, aki nem támaszkodik. Társat szeretne, és szeretne harmóniában élni valakivel, de tudja, hogy ehhez először meg kell tanulnia önmagával harmóniában, önszeretettel, önbecsüléssel, egyedül élni.
Ahol közöny van, ott beáll a csend, ott elfogynak a szavak. A párkapcsolat legnagyobb ellensége a csend, a megfagyott, dermedt, üres kommunikáció. A jó veszekedés elsodorja a rossz, betokosodó rutinokat, kiszellőzteti a kapcsolatot, életet, friss levegőt visz bele.
A szerelem kezdeti, eufórikus szakaszában a férfiak tesztoszteronszintje lecsökken, viszont az oxitocin szintjük nő, pontosan azért, hogy felgyorsuljon a kötődés. A szerelem első, kezdeti lángolásában a férfiak szelídebbek, gyengédebbek, alkalmazkodóbbak. Ekkor mondogatjuk mi nők, hogy bezzeg ilyenkor a jó oldalukat mutatják. Nem tudatosan csinálják, így találta ki a természet. Ugyanebben a szakaszban a nők tesztoszteronszintje erőteljesen megnő, a szenvedély, a kezdődő új kapcsolat boldog izgalmától, amely fokozza önbizalmunkat.
Olyan kétségbeesetten meg akartam tisztulni utánad. Úgy képzeltem, majd fénylő, reggeli frissesség vár, és az elengedés katartikus érzése. Valójában mindvégig az elengedéstől féltem, hogy majd fájdalommal jár, kínkeserves vajúdással, lázban fetrengéssel. Valamiféle gyötrelmes tisztítótűznek képzeltem, minek a végén megtépázva, megvallatva nyithatok ki új ajtókat. Semmi ilyesmi nem történt. Csak annyi, hogy ráébredtem, vége, eleget szenvedtem. A zuhany jólesett, és megnyugvást hozott a forró vízsugár. Elengedtelek.
Mondd ki, ami voltál: ez voltam, ezt tettem, így bánt el velem az élet, és már tisztán látok, hol rontottam el, hogy nekem is benne volt a kezem, bűnrészes voltam az életem félresiklásánál. Kár az időt olyanra vesztegetni, aki az idő múlásával is képtelen kimondani ezeket a szavakat, aki a törött darabokat még mindig a háta mögött rejtegeti. Aki leteszi végre a csomagjait a küszöbön, és engedi belőle kipakolni az összes csalódást, szívfájdalmat, hazudozást, és megaláztatást, őt minden nap egyre közelebb engedhetjük,
A nő, aki csak szexre kellett, soha nem állt egyetlen fontossági sorrend legelején. Soha nem ő volt az első, ezt már megszokta, és azt gondolta, ez így normális. A férfiak miután eleget garázdálkodtak a testén, köddé váltak, mintha soha nem is lettek volna. A nő, aki csak szexre kellett ilyenkor szomorú volt, és nem értette igazán, mi lehet az oka a rengeteg látótérből és kibertérből eltünedező férfinak. Nem volt tudatában a szomorú ténynek, hogy éhes valójában ő volt, szegény szeretetéhes gyufaárus kislány volt az emberi kapcsolatok rideg sikátoraiban, önmagát árulta, méghozzá ingyen. Azt gondolta, a sok test majd felmelegíti szeretetet kolduló, elhanyagolt lelkét, meg is kapta az érzést, pillanatnyi örömként, fájdalmat csillapító placebóként.
Kiből lesz a jó társ? Aki bármit képes megtenni a szeretett nőért, és amennyiben ez a nő férfiként bánik vele, ezt ő messzemenően értékelni fogja. Amikor egy férfi szeret, jobban képes szeretni a nőnél. Ha a nő szeret jobban, és ezt százféle módon, nap mint nap ki is nyilatkoztatja, akkor a férfi számára idővel terhessé, talpig nehézzé válik ez a folyton odaadó, elérhető, önfeláldozó, kívánságait leső ragaszkodás. Érted már? Akkor ez a férfi akkor talán már nem is szeret igazán.
A szerelem első, euforikus szakaszában a férfiak lelkesen, kezet-lábat törve udvarolnak, lovagiasak, kreatívak, tenyerükön hordoznak és a csillagokat is lehoznák, de néhány hónap és lovagunk igyekezete egyszer csak lanyhulni kezd, a hév és az odaadás is mintha csendesülne kissé. Éppen belekényelmesedünk ebbe a kezdeti, rengeteg figyelemmel, kedvességgel, bókkal teli időszakba, aztán egyszer csak mindez távolodni látszik.
Egy nő mindig olyan férfit választ, akit tisztel és akit hitelesnek tart. Olyan férfi mellett marad, akivel nem sérül a tisztelet kiváltsága, és nem törik el a bizalom. A nők fel akarnak nézni a férfiakra, de nem egy pozitív tulajdonságokkal felruházott, idealizált istenséget akarunk látni, aki soha nem hibázik, hanem egy érett személyiséget, aki felelősséget vállal, és akinek valóban a döntése vagyunk. Semmi nem ad nagyobb érzelmi biztonságot, ha látjuk, hogy a mellettünk álló férfi hiteles, és jó Ember, tettei a szavaival összhangban vannak, hogy ugyanaz maradt az évek során, és az idő barázdái között is meglátjuk igazi arcát.
Egy nőt nem megérteni, hanem szeretni kell. Szeressétek minden arcunkat. A sminkben ragyogót, és az alapozó biztonságos védelme alatt rejtőzködőt, az igazit, a reggeli fényben bátortalanul ébredezőt. Bátorítsatok csacska mondatokkal, bókoljatok, vetkőztessetek, hadd legyen bátorságunk megmutatni, milyen gyönyörűek vagyunk.
Az idegennel váltott titkos, lélekápoló üzenetváltások, a felé sugárzott nagyfokú, érthetetlen bizalom, a véget nem érő, megnyugvást hozó lelkizések miatt otthon háttérbe szorulnak az összebújások, a közös programok, az együtt töltött minőségi idő. Az érzelmi hűlenség érzelmi kötődést jelent, megkapjuk azt az elismerést, csodálatot, figyelmet, amit a meglévő kapcsolatunkban nagy valószínűséggel nem.
Mégis egy érzelmileg érett, gondoskodó, befogadó, biztos erkölcsi iránytű szerint élő nő nem azért vonzódik egy karrierjében sikeres férfihez, mert az sokat keres és egzisztenciálisan rendben van, hanem azért, mert a sikeres karrier pontosan olyan pozitív tulajdonságokat hordoz magában, mint az elkötelezettség, felelősségvállalás, önbizalom, szenvedély, ambíció, elhivatottság, kitartás, – ezek mind olyan jellemvonások, melyek egy férfit igazán jó társsá tesznek.
Ha megszelídítesz, akkor felelős leszel értem. Akkor én évek múltán is ragyoghatok veled, mert fejlődni, haladni és felemelkedni akarsz velem, nem elszürkülni, elhidegülni, szívet bezárni. Nekem olyan férfi kell, aki képes lehámozni rólam a lelkem rétegeit, ismeri a gyengeségeimet, de soha nem céloz rájuk szándékosan, mérgező, pusztító szavai fegyverével. Olyan, aki nem tekint tulajdonnak, nem ír elő önkényesen számomra mindhalálig betartandó életszabályokat.
A nőt naponta meg kell hódítani, a férfit naponta el kell csábítani. Nem ahhoz sok idő, hogy csak a hibáit lássuk a másik embernek. A nőt minden pillanatban gyönyörűnek láthat a mellette álló férfi, és a férfi minden pillanatban lehet félisten, akitől elalél a szívünk. A kifogáskeresés, a „másfelé álmodás” csak annyi jelez, hogy valami baj van velünk.
A hűség döntése egyszemélyes jelenlét, magamhoz is hű maradok, ha hozzá hű leszek. A megcsalással a legfontosabb sérül: a kapcsolat ártatlansága. Hiába próbáljuk később minden eszközzel, szívvel, és lélekkel helyrehozni a kicsorbult szerelmet, a vékony, az alig-alig látható repedések ott maradnak, kényelmetlen, zaklatott hiányérzetet okozva. A kezdeti ártatlanságot, érintetlenséget semmi nem hozza vissza már.
És vannak férfiak, akik felemelnek. Ők a kevésbé harsány külsejű, nem standard paraméterekkel megáldott, szerényebb változatok. Sokszor, életünknek csak azon szakaszában fedezzük fel őket, amikor már ki tudja éppen hányadik majdnem halálos szívlövést szereztük meg.
A férfi, ha igazán szeret, akkor ott van, jelen van. Betakar, átölel, elkísér, ottmarad, virraszt, gyászol, megvéd, kiáll mellettem, hallgat, beszéltet, megdicsér és felemel. Csupa olyan tett, amiben nincs helye a szónak, mégis világosan üzeni, én ülök a szerelempiramis legtetején, a kapcsolatunknál nincs fontosabb.
Nem a kommunikáció hiánya. Nem a pénz, és nem a szex. A csendes, lábujjhegyen lopakodó kapcsolatgyilkost úgy hívják: elvárások. Folytonos boldogtalanságot, kényelmetlen hiányérzetet, és tartós frusztrációt hív életre. A boldogtalan, örök, hisztiző, toporzékoló gyerekkorra ítélt szerelmek soha nem képesek felnőni, szárba szökkenni, nem képesek életerős, daliás, büszke érzéssé válni, mert mohón és kétségbeesetten, mindig hiányolni fogjuk benne az elvárt dolgokat.
A ragyogtatás nem valami kiemelt férfiúi funkció, nem az ő feladata az állandó fény, mintha csak egy lámpát kapcsolna fel egy színeit vesztett, szép, szomorú nő lelkének előszobájában. A nő testi és lelki komfortérzetéért való egyoldalú, kizárólagos felelősség egy idő után nagyon nyomja majd a férfivállat, felemészti, elszívja az erejét, végül veszi a kalapját, és távozik.
Saját érzelmeinek felismerése mellett ugyanilyen fontos a másik ember érzelmeinek felismerése. Aki érzelmileg intelligens, az jobb emberismerő, képes ráhangolódni mások rezgéseire, ösztönösen, érzékenyen, és hitelesen olvas a szívben, megérti a testtartás, mimika, hangszín, gesztusnyelv üzenetét, hogy mind ezek mit árulnak el társa érzelmi állapotáról. Ez a fajta érzékenység, a helyes ítélkezés felbecsülhetetlen bónusz egy párkapcsolatban.
A nő a gyengébb nem, mégis a hosszú távon működő párkapcsolatokban a férfinak az erőt, a gerincet, a tartást kell látnia a nőben, nem a térdre boruló, méltóságát, ragyogását vesztett nőt, aki egyre csak arra vár, hogy a férfi átkeljen azon a vékony pallón, és őt ölelje, felemelje, testi-lelki komfortérzetét biztosítsa, ragyogtassa, mert egyedül képtelen rá.
Bár egy kapcsolat nem önbizalomnövelő terápia, mégis egy igazi társnak óriási a felelőssége abban, hogy pozitív megerősítéssel, bókkal, dicsérettel, elismerő szavakkal, a szeretet és ragaszkodás kifejezőeszközeivel is táplálja a másik ember önbizalmát, érzelmi komfortérzetét. Egy nő minél pozitívabban látja önmagát, annál boldogabb a mellette álló férfi. De fontos megjegyezni: nem ő felelős a hangulatodért vagy az önbecsülésedért.
Mikor van vége egy kapcsolatnak? Amikor már méltatlan. Amikor már hiába evezünk egy csónakban, ő mindig ellen kormányoz, hátráltat, tévutakra visz, és baljóslatú lélekvesztők felé irányít. Amikor nem látja, amit, én, nem hallja meg amit gondolok, és nincs benne az álmaimban, mert már képtelenek vagyunk egymásra hangolódni, és nem is tekintünk egy irányba. Már nincs zenénk, amire egy ütemre harmóniában táncolnánk. Nekem már nem tetszik az övé, és ő nem viseli el az enyémet. Mikor van vége?
A féltékenység csendesen mérgezi a kapcsolatokat. Ha egy előző párkapcsolatban eltört a bizalom hűtlenség, vagy hazugság miatt, akkor a fel nem dolgozott bizalomvesztést tovább hurcoljuk az új kapcsolat falai közé, és a bizalmatlanság lassan, alattomosan átitatja majd az új szerelmet. Minden féltékeny érzésben továbbá ott van az elhagyatástól rettegő gyermeki énünk. Ez a korai anya-gyermek kötődés biztonsága vagy bizonytalansága jelenik meg minden ragaszkodáson alapuló emberi kapcsolatban.
A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.
